Csirketolvaj, láncfűrész…

– Örül annak, hogy kíváncsiak a véleményére?
– Persze, hogy örülök, hiszen már gyerekkoromban Makarenkónak csúfoltak, mert szerettem megmagyarázni a dolgokat. Most éppen azt tervezzük, hogy Bakács Tiborral és Para-Kovács Imrével közösen létrehozunk egy Hülye vagy?-klubot, ahol havonta mondanánk el véleményünket a világ dolgairól. Hogy miért ez lesz a neve? Azért, mert mindenkit hülyének tartunk, akinek más a véleménye, mint nekünk. Ez egy jellegzetesen magyar jelenség, történelmünk bizonyítja, hogy soha nem tudtunk összetartani, mindig minimum kétfelé szakadtunk. Pedig végre meg kellene érteni egymást!

– Amikor szerepel a médiában, szóba kerül a művészete is?
– Az már senkit sem érdekel, a művészetem nem annyira fontos, mint régen volt. De nemcsak az enyémre, hanem az egész képzőművészetre nem kíváncsi a világ. Régen a sikeres festőket ünnepelték. Ma már az embereket nem érdekli a kép, mert nagyon sokat láttak belőle. Ha száz évvel ezelőtt valaki kapott volna egy reklámszórólapot, az kincs lett volna, ma pedig kidobjuk a szemétbe. Ma már nem ad választ a művészet az élet nagy kérdéseire. Én még arra készültem, hogy a festészetemmel megváltoztatom a világot, és olyan festőkirály leszek, mit Picasso vagy Dalí. Aztán elég nehéz volt belátnom, hogy erre semmi esélyem sincs.

– Ezért ment ki Amerikába?
– Nagy csalódást okozott nekem a rendszerváltozás, mert nem úgy ment végbe, ahogy elképzeltem. Végre szabadok lehettünk, és előjöttek olyan problémák, mint az antiszemitizmus, az irredentizmus. Akik pedig hatalomra kerültek, nem az ország gondjaival, bajaival törődtek, hanem azzal, hogy megszedjék magukat. Akkor úgy éreztem, hirtelen okafogyottá vált az életem. Itthon elértem mindent, amit csak akartam. Úgy gondoltam: ha egy művész az egész világnak fontos akar lenni, akkor Amerikába kell mennie.