Akit az Isten a tenyerén hordoz

– Messziről jött vissza…
– Valóban, messziről jöttem vissza… De visszajöttem! És én ezt a legbelsőbb magánügyemnek tekintem, miközben mindent teljességgel vállalok, semmit nincs okom titkolni. Ami egy betegség alatt történik az emberrel, az valójában nem tartozik másokra.

– Önre bízom, mennyit mesél el belőle…
– Tavaly ősszel meghívtak Amerikába, egy magyar filmfesztiválra. Utazás előtt pár nappal feljöttem a vidéki otthonomból Pestre. Nem éreztem magam rosszul, meg is lepődtem, amikor egyik nap vért köptem. Bementem a kórházba, hogy nézzék meg a tüdőmet, mielőtt elutazom. Na, onnantól kezdve nem emlékszem semmire. Hogy mégis mi történt velem, azt az orvosok elmondásából tudom. A János-kórházból átvittek a Kútvölgyi intenzív osztályára: mélyaltatásba kerültem, jegelték a fejem. Eltelt két nap, aztán megint kettő, de én még mindig nem tértem magamhoz. S egyszer csak kinyitottam a szemem… A nővérek meg rohantak az orvosokért.

– Ezt a pillanatot már fel tudja idézni?
– Szerintem nem rögtön vették észre, hogy felébredtem a kómából. Mindenhol ablakokat láttam, ami nem véletlen persze, mert az intenzív osztályon üvegfalak vannak. Azt gondoltam, biztosan álmodom, mindjárt vége az álomnak, és felébredek a velemi házamban. Ott ugyanis ébredés után az első pillantásom mindig az ablakra esik… De a beszédfoszlányokból valahogy azt szűrtem le: mintha kórházban lennék. Majd hirtelen felbolydult körülöttem a világ, nővérek, orvosok vettek körül. Éreztem, hogy tudatomnál vagyok, de megszólalni nem tudtam. Az orvosok tagoltan elmondták, hol vagyok, s azt kérték, bólintsak, ha értem a szavaikat. Egymás után tettek fel kérdéseket, én meg egymás után bólogattam. Nem nagyon tudtam mire vélni a helyzetet, még az is megfordult a fejemben, hogy elmebetegekkel vagyok körülvéve. Attól kezdve, hogy kinyitottam a szemem, a beszédet kivéve olyan állapotban voltam, mint most.

– Tényleg nagyon messziről jött vissza!
– Nem ment az olyan hirtelen. Volt két éjszakám, amikor úgy éreztem, meg fogok halni. Nem tudtam egy percet sem aludni, fulladtam. Ekkor határoztam el, hogy nekem életben kell maradnom! A férjem, a fiam, a lányom is erre biztatott. Elmondták, hogy minden a legnagyobb rendben, egy idő után a beszédem is megjavul majd, tőlem csak annyit kérnek, hogy minden erőmmel a gyógyulásra összpontosítsak. Ezt miattuk és magamért meg kell tennem. És én ezt megígértem nekik. És, látja, itt vagyok…

– Mert nem adta fel!
– Apró termetem ellenére szívós vagyok. Az orvosok még azt is megjegyezték: azon különleges emberek közé sorolhatom magam, akiket az Isten nagyon szeret, és a tenyerén hordoz. Ez lehet a magyarázat arra, hogy miért kaptam viszsza az életemet.

– Csodának is tarthatjuk, hogy négynapos kóma után felébredt…
– Ahogy hallom, a megengedettnél hosszabb ideig voltam agyhalott. Az orvosok attól tartottak, ha életben is maradok, nem biztos, hogy szellemileg nem leszek sérült. Sokat gondolkoztam azon – és talán helyes, ha erről most beszélek –, hogy mikor cselekszik helyesen a beteg. Tudniillik a legkisebb operációnál is alá kell írnia a műtéthez való beleegyezést, illetve vállalnia kell az azzal járó kockázatokat. Persze határozhat valaki úgy is, hogy nem írja alá a papírokat, amivel lényegében a sors kezébe teszi az életét. Itt az önálló döntésen van a hangsúly! Hogy engem a kómából visszahoztak az életbe, azt rendjén valónak találom. Azt viszont nem értem: amennyiben az orvosi konzílium agykárosodást állapított volna meg, amin már nem lehet segíteni, akkor miért nincs jogom végrendelkezni arról, hogy akarok-e így tovább élni vagy sem.

– Az eutanáziára, a kegyes halálra céloz?
– Én azon az állásponton vagyok, hogy hagyják tisztességgel meghalni az embert. Hazugnak és álságosnak vélem, ha valakit gépekkel tartanak életben. Abban a pillanatban megszűnik a személyisége annak, akit lélegeztetőgépre tesznek és mesterségesen táplálnak. Szerintem ez nem humánus dolog.

– E tekintetben megoszlik a világ közvéleménye.
– Ide figyeljen, amíg ezeket a gépeket nem fedezték fel, addig az embereknek nem volt más választásuk, mint elfogadni Isten akaratát, hogy számukra befejeződött a földi lét. Nemrég óriási vitát váltott ki annak a halálos beteg olasz nőnek az esete, akit 17 évig tartottak életben orvosi berendezések segítségével. Családja viszont úgy gondolta, kómában fekvő lányuknak joga van a halálhoz. Meg is nyerték azt a pert, amit azért indítottak, hogy lekapcsolhassák a gépekről. Egy eutanáziaellenző csoport a klinika előtt tiltakozott, sőt a katolikus egyház is hallatta hangját az ügyben. Értem, hogy miért, de sajnálom…

– Szerencsére ön a kómából tiszta tudattal tért vissza. Ezt is szívósságának és hihetetlen élni akarásának köszönheti?
– Nekem nagy szerencsém volt. Abba bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha komplikációk lépnek fel. Több mint két hónapig feküdtem az intenzív osztályon. Ha mondhatom úgy, megtapasztaltam azt is, milyen állapotok uralkodnak a magyar egészségügyben. A nehézségek ellenére vannak még fantasztikus orvosok és nővérek, azok például, akik engem körülvettek. A szívem hasadt meg, hogy ezek a képzett emberek milyen kevés pénzért dolgoznak.

– Törőcsik Mari a kórházban nem az ismert színésznő volt, hanem egy beteg a sok közül?
– Pontosan. Először kicsit meg voltam sértve, hogy egy idő után a kutya sem néz rám. De amikor jöttek a nővérek mosolyogva, és közölték velem, hogy én már nem szorulok állandó felügyeletre, várjam csak ki türelmesen a soromat, akkor az is jólesett.

– Gyógyulásával kapcsolatban nemcsak csodát emlegethetünk, hanem hitet is.
– Rettenetesen sokat számít, hogy akarjunk meggyógyulni. Az akarat, az erő, a hit az elsődleges, a csodának meg örüljünk, ha netán megtörténik. Én régebben is úgy gondoltam, hogy már önmagában az is óriási dolog, hogy élek. Mostantól meg még inkább így gondolom.

– Nemcsak az ember életében vannak krízishelyzetek, hanem a társadaloméban is. Figyeli a világeseményeket?
– Fiatalon még azt hihetjük, miénk a jövő, csak rajtunk múlik, hogyan alapozzuk meg. De, belépve a hetvennegyedik életévembe, azt mondhatom, hogy időnként szenvedek az emberi szenvedésektől. S nem lehet kikerülni, mivel a televízió ránk ontja a világ összes baját. A múltkor nagyon megijedtem, amikor láttam az ausztráliai erdőtüzekről szóló tudósításokat a tévében, mivel a húgom és a lánya ott él, de szerencsére nem a katasztrófa sújtotta területeken. De nem kell ilyen messzire menni, Magyarországon is van épp elég baj. Belegondolni is borzasztó, hogy egy életerős embert kitesznek a munkájából vagy elveszti a lakását, miközben több gyereket kell nevelnie, csak éppen nincs miből.

– Eközben a tehetős emberek nemigen érzik meg a válságot…
– Azokat gyűlölöm a legjobban, akik túllépik az emberi léptékű gazdagságot, és visszaélnek a helyzetükkel. Nincs egyenlőség, testvériség, szabadság!

– Aggódik a világ sorsa iránt; de mit tehet egy színész?
– Egy újságíró mit tehet? Gondoljunk csak bele: semmit.

– És a saját életében mit változtat?
– Megpróbálok kevesebbet költeni. Régebben nem okozott gondot, hogy tisztes polgári szállodákban lakjam, ha külföldre megyek. Most ezt is kétszer meggondolnám… Nem csak azért fogom vissza magam, mert féltem a pénzemet, hogy elvesztem. Én inkább szolidáris akarok lenni azokkal, akiknek tényleg gondjaik vannak.

– Mikor látjuk újra a színpadon?
– Egyelőre nem mehetek emberek közé, mert teljesen legyöngült az immunrendszerem. Nem tudom használni a jobb kezem, gyógytornász jár hozzám. Színpadi visszatérésemről egyelőre nem beszélhetek, semmi nem dőlt még el. Most jól elvagyok itthon, de örülni fogok, ha újra játszhatom.

– Sajnálja a betegsége miatt kieső időszakot?
– Olyan csoda történt velem, hogy semmit sem sajnálok.

– Köszönettel tartozom önnek! Még a rosszulléte előtti napokban megbeszéltünk egy interjút, helyette aztán – sokakkal együtt – én is aggódtam önért, és most szerencsére itt ülünk egymással szemben. Amit Törőcsik Mari megígér, azt mindig teljesíti!
– Na látja! Köszönöm szépen…