Olimposzi magasság a béka feneke

– Több mint egy évtizede áll a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) élén. Hogyan látja, a munka nagyja elvégeztetett?
– Olyan nincs, hogy ez a munka be lenne fejezve. Abban a pillanatban, hogy egy munka befejeztetett, azonnal hanyatlásnak indul. A mi művészetünk élő, ezért állandó tréninget igényel, nincs felszálló és leszálló szakasz, és nincs vég. Én személy szerint válthatok, abbahagyhatom, de a zenekar tevékenysége nem maradhat abba.

– Önről mondták már, hogy harcosan kiáll a meggyőződése mellett, keményen követel, a munkában nem ismer tréfát. Ma leginkább mi jellemző önre?
– Érdekes a kérdés, mert ez még ilyen módon nem vetődött föl bennem. Inkább olyan dolgok jutnak eszembe, hogy személy szerint én túlvállalom magam, miközben a zenekarnak csökken a munkavégzése. Ugyanis az általános recesszió közepette nagyon meg kell néznünk, hogy mit csináljunk, és a tevékenységünk ne legyen irdatlan ráfizetés. De most mégiscsak kicsit türelmetlen vagyok mind az együttesekkel, mind saját magammal, mind pedig a kulturális kormányzattal szemben. Tudniillik rengeteg lehetőség született a rendszerváltással. Ezeket ugyan részben kihasználjuk, de részben elszalasztjuk.

– Ne haragudjon, de ez nekem így túl általános megfogalmazás.
– Jelenleg azért elég jól szórakozik a világ Magyarországon – magyarán röhögnek rajtunk. A környező országok is, a szomszédjaink is, de az úgynevezett fejlett országok is. Nagyon-nagyon hátul vagyunk az Európai Unióban. Egyetlen dologban nem vagyunk hátul, és ez a kultúra. Rajtam még nem röhögnek. Ha elmegyek Brüsszelbe, New Yorkba, Londonba, Zágrábba, Varsóba, hogy említsek pár várost, föltétlenül azt a tiszteletet érzem, ami kijár azoknak, akik egy területet bizonyos színvonal fölött művelnek. De abban a pillanatban, amint hangsúlyozom, hogy magyar vagyok, már megválogatják az emberek, hogy e tárgykörben hogyan szóljanak hozzám.