Lesz-e víz a poharunkban?

– Ön elsősorban történész, mégis gyakorlatilag bármilyen posztra keresnek embert ebben az országban, a neve biztosan felmerül. Ennyire univerzális lenne?
– Gyermekkorom óta egyaránt érdekel a természet és az emberi közösségek megismerése. A dolgok eredetének tudása és a dolgok további sorsának alakítása is. Ez magyarázza, hogy ugyanolyan szenvedéllyel kutatok, írok, mint szerkesztek vagy szervezek konferenciákat, hozok létre új intézményeket. 1956 és egy kitűnő történelemtanár hatására történelmet tanultam, de például a fizika, a biológia iránti érdeklődésem még a történész-világkongresszusokon előadó történészként is megmaradt bennem. Kollégáim megdöbbennek, amikor a modern ember életfeltéeleinek taglalásakor rákérdezek: vajon tudják-e, hogy egy kilogramm hús megtermelése mögött hány ezer liter víz felhasználása rejlik? Pedig csak ember és természet viszonyának ismeretében lehet dönteni a politikában preferenciákról, élelemtermelésről, környezetkultúráról, útépítésről, vízgazdálkodásról. Rosszul neveljük mi, történészek a politikusokat is. A II. világháború után alakult ki az a felfogás, hogy a politikai hatalmi és a katonai tényezők az igazán fontosak az emberiség történelmében, és hogy a jövő is ettől függ.

– A pártok úgy látják, hogy a választásokon dől el minden.
– Az egyoldalú érdeklődés hagyományát csak felerősíti a politikai rendszerváltás Kelet-Európában. Az emberek azt hitték, hogy bevezetik a politikai többpártrendszert, és attól azonnal fehérebb lesz a kenyér. A politikusok pedig szavazatnyerés céljából megígérték, hogy majd ők, a politika, mindent elintéznek. Most látszik, hogy ez nem nagyon volt sikeres jövőépítés. Tisztában vagyunk azzal, hogy húsz év múlva az lesz a nagy kérdés: van-e víz a poharunkban?