Tanító ne álljon sorba kenyérért

– Az 1-es számú kígyóspusztai iskolában kezdett tanítani. Milyen körülmények várták itt?
– Először is két ifjú kolléganő, akik egy évvel korábban végeztek nálam, ugyancsak Félegyházán. Én a másodikosokat és a negyedikeseket kaptam, elsősöket akkor, gyakorlóévesként még nem taníthattam. Később aztán mindig enyémek voltak az elsősök. A nevelői lakás egyik szobájából tanterem lett, mi meg, a három Grácia, megkaptuk a másikat. Jól éreztük magunkat. Három iskola volt Kígyóspusztán, az értekezletekre bejártunk a központi, 2-es számú iskolába. A tantestület tagjai segítőkészek voltak, hamar beilleszkedtünk. Itt ismertem meg aztán a későbbi férjemet, aki azonban akkor még katona volt.

– Milyenek voltak az akkori tanyán élő gyerekek?
– A parasztgyerekben megvolt a munkaszeretet, a becsület, a tisztesség. Nagyon jó közösségek alakultak ki. Hihetetlenül értelmes gyerekek voltak köztük, de számomra egyébként sem létezett rossz vagy tehetségtelen diák. Mindegyikben találtam valamit, amire büszke lehetett, amivel hatni tudtam az önérzetére. Az összevont osztályok nagy előnye volt, hogy előbb kiderült, ki miben jó, miben tud a többieknek segíteni. Én szigorú voltam, de anynyi szeretetet kaptam a gyerekeimtől. Mert megérzik, hogy mi van az ember szívében.

– Ezek a gyerekek a középiskolába kerülve bírták a versenyt a városi diáktársakkal?
– Néha azzal kellett kezdeni az egészet, hogy meggyőzzük a szülőt: tanuljon a gyerek tovább. Van egy tanítványom, akiből a német légitársaság, a Lufthansa programozó matematikusa lett. Petróleumlámpa mellett nőtt fel, az apja fodrásznak akarta adni, s ő már belenyugodott. De sikerült az édesapját rábeszélni: engedje a fiát gimnáziumba. A középiskolában eleinte bizony többeknél adódtak nehézségek. Nemegyszer a szülővel együtt el kellett menni, hogy megnyugodjon a gyerek, hogy a kezdeti kudarcok és a honvágy ellenére ne adja fel a tanulást. Érettségi után aztán sokan folytatták, s van közöttük számos pedagógus is.