Kemény dió vagyok

Irigylésre méltó energiabomba. Énekel és énekelni tanít, zenekarral lép fel és önálló estet ad, lemezt készít és dzsessztábort szervez,gyereket nevel és háztartást vezet, miközben Bécs és Budapest közt ingázik.A tévénézők számára elsőként a Szomszédok című teleregény Eszter doktornője, a zeneélvezőknek a Rockszínház döbbenetes Evitája meg az Elveszett Paradicsom szerelmetes Mirája jut eszébe az énekesnő Malek Andreáról, akivel Szijjártó Gabriella beszélgetett.

InterjúSzijjártó Gabriella2009. 07. 30. csütörtök2009. 07. 30.

Kép: Malek Andrea énekesnő zenész 2009 07 23 Fotó: Kállai Márton

Kemény dió vagyok
Malek Andrea énekesnő zenész 2009 07 23 Fotó: Kállai Márton

– Gratulálhatok? Nemrég, éppen a születésnapján házasodtak össze Walter Lochmann osztrák karmester-zeneszerzővel.
– Nagyon szépen köszönöm. Világéletemben ilyen „aranyvirág” embert kívántam magamnak, aki nem akar megváltoztatni és nem fél tőlem. Pont azért szeret, amilyen vagyok. Pedig tudom, hogy nehéz lehet engem elviselni...

– A pörgős életmódja vagy a természete miatt?
– Az elsővel még csak-csak boldogulok; Budapest és az otthonom, Bécs között ingázó művészként mára megtanultam előrelátóan és okosan tervezni, jól megszervezni az életünket. A természetem már keményebb dió. Ami tegnap igen, az lehet, hogy ma már nem. És mindkettőnek meg is tudom magyarázni az okát! Szeretek a ruhától a gondolatokon át az érzésekig mindenkor önmagam lenni. Ma 40 fokos kánikula van, még sokfelé kell futnom, ezért egy kényelmes nyári ruhát választottam, és ha kifestettem volna magam, most folyna rólam a smink. Tessék engem így, ilyennek elfogadni.

– Egy művésztől, pláne nőtől ritkán hallani ilyet. Nem szeretne szebbnek, fiatalabbnak látszani?
– Nagyszerűen érzem magam a bőrömben. Negyvenegy évesen végre tudom, merre tartok. Jelentem: jó az irány!

– Ebből az is következik, hogy elégedetlen a korábbi életével...
– Nem, de a hétköznapok óriási terhet raknak az emberre, ha azt érzékeli maga körül, hogy nem jó olyannak, amilyen. De hozzátartozik az igazsághoz, hogy korábban én is mindenkit meg akartam változtatni. Előbb magamat kellett megismernem ahhoz, hogy jobban megértsek másokat. Ebből pedig az a nagy felismerés jött, hogy mindenki úgy jó, ahogy van.

– Hogyan illik ebbe a képletbe a két fia? Egy álomkarrier kezdetén, ünnepelt „hercegnőként” cserélte fel a színpadot az anyaságra.
– Egy percig sem fájt, nagyon jókor jöttek a gyerekek. Ráadásul sosem akartam hercegnő lenni, lelkileg nem vagyok egy kis finom, törékeny típus – én mindig az árral szemben úszom. Talán az alkatomnak köszönhetem, hogy kezdetben csak ilyen álomszerepeket kaptam, és sokáig az istennek sem tudtam kijönni ebből a dobozból. Emlékszem, hogy élveztem, mikor Bécsben – beskatulyázás nélkül – először léphettem színpadra fekete lakkcsizmában, igazi dominaként! Szóval sokáig sem művészileg, sem emberileg nem éreztem a csúcson magam. Mára a fiaim támogatásával, boldog feleségként megyek a vízióim után, amiket kislányként a kerti hintában megálmodtam.

– Hallottam, már ötévesen kijelentette, hogy híres színész lesz.
– Szerintem akkor csak blöfföltem. A szüleim viszont azonnali hatállyal beírattak zongorázni. Eleinte utáltam. Iskola után egy óriási karéj mustáros-zsíros kenyérrel kiültem a kertbe, és gyakorlás helyett szívesebben bámultam a faágakat, a virágokat – valószínűleg inkább kertésznek készültem. Aztán idővel nagyon megszerettem a zongorázást, és általa alázatot, fegyelmet, kitartást is tanultam. Azért szeretném módosítani a régi álmom: ma már „csak” megbecsült ember szeretnék lenni.

– Jól hallottam: mustáros-zsíros kenyér?
– Igen, igen. A fiaim is elborzadtak, éppen tegnap emlegettük, miközben a család körbeülte az asztalt, és elképesztően finom abált szalonnát ettünk puha kenyérrel. Van itt, Pesten egy fantasztikus hentes, nem lehet ellenállni a kolbászainak meg a disznósajtjának sem! Szerintem egészen rendkívüli élmény, mikor egy nagy család együtt jókat eszik és jókat zenél. Nekünk szerencsére mindkettő megadatik.

– A fiúk is megfertőződtek a zenével?
– Hajjaj! Önként és dalolva, nem én erőltettem. A nagyobbik, Gábor először gitározni tanult, de átnyergelt a zongorára és a dobra. A kisebb fiamat, Pétert eleinte féltettük a trombitától, de felesleges volt, nagyon jól megy neki – aminek a nagypapa különösen örül, mert ő is trombitált. Az öcsém, aki Los Angelesben él, zongora szakon végzett, de kinn megtanult gitározni. A férjem három hangszeren játszik. Általában az anyukám és én énekelünk. El tudja képzelni, milyen érzés, mikor mindannyian együtt zenélünk?! Karácsonykor olyan örömjáték volt nálunk, hogy lemaradtunk az éjféli miséről is, egyszerűen nem bírtuk abbahagyni.

– Gondolom, annak idején nem sok választása volt, mikor az első férjével Bécsbe költözött. A váláskor nem fordult meg a fejében, hogy visszatérjen Budapestre?
– Nem tudom jól megfogalmazni az okát, csak arra a nagyon erős érzésre emlékszem, hogy maradni akartam. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen fantasztikus családból származom, mennyire erős kötelék fűz össze minket – és hogy bizony mennyire tudjuk kritizálni, irányítgatni is egymást. Pesten sokan ismertek, azt is tudták, honnan jövök. Bécsben, mondhatni, tiszta lappal, egyedül találtam meg a helyem, hogy ki vagyok én. Ennyi évnyi ingázás alatt egyébként úgy összeért a két ország, hogy szinte egynek érzem. Egyszerűen csak két város közt autózom.

– Önök szerencsések, hiszen a mai világban óriási előnyt jelent a többnyelvűség.
– A nyelvtudás azt a lehetőséget adja meg az embernek, hogy segítségével többet lásson és kapjon a világból. Mielőtt Bécsbe költöztünk, én csak angolul beszéltem, úgyhogy két év kellett, mire képes voltam németre váltani. A fiaim épp fordítva vannak: kint német nyelvű iskolában tanulnak angol nyelvet. Otthon egymás közt természetesen magyarul beszélünk. Érdekes, hogy Gábor osztálytársai között csak három osztrák van, a többiek betelepülő vagy itt dolgozó szülők gyermekei. Talán Bécs attól ilyen élhető és szerethető, mert ennyire kulturált és befogadó város, és nem utolsósorban szociálisan is szépen támogatja a családokat.

– Nem fárad el néha ettől a sok loholástól, száguldástól?
Ez csak kívülről tűnik ilyen tragikusnak. Mindig ilyen sajtkukac voltam, így érzem jól magam. Útközben a kocsiban például jó zenéket hallgathatok, az kikapcsol, pihentet. Egyvalamiben biztosan hasonlítok Barbra Streisandhoz: ő is „behalt” attól, hogy általában a híres lassú, bágyadt, melankolikus dalait várták tőle, alig térhetett le erről az útról. Ezért én is inkább férfiakat hallgatok. Olyan hangokat, amelyek úgy szólnak, mint egy csodás hangszer.

Ezek is érdekelhetnek