Mi vár a halálzónán túl?

– Korábban öt alkalommal járt már a Himalájában, háromszor mászott meg 8000 méter fölötti hegyet – ez már önmagában is óriási teljesítmény, pláne nőként. Nem hagyta nyugton a Mount Everest, oda mindenképp fel kellett jutnia?
– A sport és a természet szeretete kiskorom óta része az életemnek; a hegymászástól mindkettőt megkapom. Valóban, évek óta vártam a lehetőséget, hogy megmásszam az Everestet. Korábbi expedícióimmal ellentétben idén nem volt lehetőségem magyarokkal menni, ezért egy nemzetközi csapathoz csatlakoztam.

– Önnek ugyebár volt egy „befejezetlen ügye” a heggyel: 2001-ben egy magyar csapattal már próbálkozott.
– Akkor 7800 méterig jutottam. Ám a csapatunkban baleset történt, az orvosunk meghalt, ezért feladtuk, hazajöttünk. Nagyon megrázott, de higgye el, ezt a tragédiát egészen más a hegyek között feldolgozni, mint itthon azoknak, akik sohasem másztak hegyet, sohasem néztek szembe a kihívásokkal és a félelmekkel.

– Arra gondol, hogy mi idehaza könnyelműségnek tartjuk, ha valaki a sport nevében az életét kockáztatja?
– Sokan így ítélik meg. Annyiban igazuk van, hogy a tragédia mindig benne van a pakliban, ezzel szembe kell nézni. Ugyanakkor a hegymászók többségének legfőbb célja nem a csúcs minden áron való meghódítása, hanem az épségben hazatérés.

– Azokban a napokban, mikor ön a csúcs közelében járt, a Himalája másik részén 500 métert zuhant és meghalt egy magyar hegymászó, Szabó Levente. Hogyan szerzett tudomást a balesetről?
– Már csak a lefelé vezető úton tudtam meg. Személyesen nem ismertem őt, de pontosan tudom, mit érezhettek a társai. Gondolom, arra kíváncsi, hogy befolyásolta volna­e a kísérletemet, ha korábban értesülök róla. Nem állított volna meg, de lelkileg megnehezítette volna a helyzetemet, még nagyobb óvatosságra ösztönzött volna. A hegyen gyakran a körülmények irányítanak, a természet erejét nem lehet befolyásolni – ezt el kell fogadni. Én vállaltam a kockázatot ezért az élményért, amit itthon tovább akarok adni.