Párja nincs Oszika!

Már a kertek alatt járunk, amikor rácsörgök. „Bocs! Elfeledkeztem rólatok, de gyertek csak, összekapom magam” – hadarja a mobilba. Tíz perc múlva úgy áll a kitárt ajtóban – hófehér ruhakölteménybe csomagolva, megfésülködve, kifestve –, mintha órák óta ránk várna. Amúgy korán kelő, csak tegnap buli volt nála, a társaság itt rekedt része még fönt alszik az emeleten, magyarázza Oszvald Marika, akit a szakma fiatalja-öregje Oszikának becéz.

Odabent mértéktartó elegancia: kristálycsillár, ragyogó porcelánok. A falon hatalmasra nagyított színházi plakátok, a padlóról enni lehet, de a környezet élhető: a kanapén macska szendereg, s nem parancsolják le rólunk az utcai cipőt. Vendéglátónk civilben is olyan, akár a színpadon – mintha örökösen feltöltött aksikkal üzemelne. Perdül-fordul, kávét főz, tortát szervíroz a teraszra, közben megállás nélkül csicsereg. Megtudom például, hogy az Oszvald-féle háztartás titka egyszerű: minden a hozzáálláson múlik. Ritkán főz, de akkor nagyon, és annyira akarja, annyira figyel, hogy általában jó dolgok kerülnek ki a keze alól.

– Ez a torta is finom lett, ugye? Pedig életemben először próbálkoztam vele – mondja két falat közt, majd így folytatja: – Nekem fontos, hogy az élet minden területén teljesítsek. Ha csak jó szubrett lennék, úgy érezném, be vagyok skatulyázva. Mindig az hajt, hogy amire más képes, azt nekem is tudnom kell, nem maradhatok le semmiről.

Végzünk a tortával, körútra indulunk a meredek, teraszosan művelt kertben. Nincsenek méregdrága, egzotikus növénycsodák, csak virágzó leanderek, pompás örökzöldek, a pici tóban egy szem tavirózsa. Oszika nem tart kertészt, sem bejárónőt. Füvet nyír, gereblyéz, beveri a szöget, betonyp falba ütvefúróval csavart tesz, lefesti az ajtót, megpucolja az ablakot. Egyszer fatalpú papucsot is fabrikált, szépen kilyuggatott bőrszíjakkal – csudájára jártak a kollégák.

A telek másik házában családtag lakik: Révész Ilona, a hajdani operettcsillag, Oszika édesapjának második felesége, aki a házasságkötés után fölhagyott a szakmával.

– Anyukám, Halasi Marika szubrett, ötvenhárom éves korában meghalt – magyarázza Oszika. – A férjemmel, Hídvégi Miklós táncos-komikussal akkoriban sokat jártam külföldre fellépni, és a lányunk még csak kétéves volt. Apukám rólunk akart gondoskodni, úgy látta, Icuka jótét lélek, és képes összetartani a családot. Ebben is igaza volt, ahogy minden másban. Húsz évig éltek szép házasságban, Icuka a lányom pótnagymamája lett, nekem pedig a legjobb barátnőm.

Oszika rajongásig szerette az apját. Oszvald Gyula, a neves bonviván szelleme, a hazulról hozott minta minden mondatában ott kísért. Máig emlékszik az állandó vendégeskedésre, a nagy főzésekre, arra, hogy apja halat tisztított, nyulat nyúzott. Minden társasági esemény náluk zajlott, legalább húszan verődtek össze: rokonok, kollégák, barátok – s ennek varázsa volt.

– Szüleim a kor sztárjainak számítottak, gyerekként mégse éreztük úgy, hogy elhanyagolnának minket – meséli. – Apu sokat foglalkozott velem, húszéves koromra megtanított gondolkodni, élni, hálát adni a sorsnak, talpon maradni. Tőle tanultam azt is, hogy megbízzak magamban, de az önbizalmam ne nagyképűségből fakadjon, hanem az elvégzett munka minőségéből. Van egy csodálatos, gyönyörű öcsém, belőle teljesen hiányzik a magamutogatás vágya. Én viszont már háromévesen a nézőtér első sorában ültem, ötévesen pedig betéve tudtam az összes szubrettszerepet. Egy darabig kacérkodtam a gondolattal, hogy operaénekesnő leszek, énekeltem is néhányszor operát, a Boccaccióból Fiamettát, a Denevérből Adélt, Lehár Cigányszerelem című művéből Zórikát. De apu intelmei révén és a tanulmányaim során rájöttem, hogy hozzám az operett közelebb áll, mert abban ének, tánc, próza egységet alkot.

Elérkezett a pillanat: előkapom a papírt, s idézem a közelmúltbeli kritikát: „Amíg Oszvald Marika színre nem lép, unatkozom. Aztán bependerül ez a csodás színésznő, aki a szubrettség minden trükkjével, zamatával és irigylésre méltó energiákkal rendelkezik. Lót-fut, teli szájjal csacsog, tűzrőlpattant, groteszkül bájos. Akrobatikázik, bukfencezik – ugyanazt teszi, amit évtizedekkel ezelőtt, ám olyan bámulatos tehetséggel, hogy ezredszer látva se lehet megunni.”

– Jó ilyet hallani! – szalad fülig Oszika szája. – Apukám mindig azt mondta, negyvenéves koromig bírnom kell kedvvel és fizikummal a pályát. Ezt már alaposan túlteljesítettem. De mivel az operett a fiatalok műfaja, s egy szubrett negyven fölött már öreg, mostanában inkább komikákat játszom, ami nem is baj, mert imádok bohóckodni. Valaha megjósolták nekem, hogy örök gyerek maradok.

Pezsgőt ugyan még nem ittak a cipőjéből, de világéletében rajongó szeretet vette körül, ennél többre nem vágyhat színésznő, teszi hozzá. Sikert sikerre halmoz: talpraesetten hárítja a bulvársajtó meg-megújuló rohamait, az Operettszínház idei évadjában három darabban játszik, Terikét talán visszavárják a Mátyás király térre, és nyáron elvállalt egy mesterkurzust is, világklasszisok (Tokodi Ilona, Berkes János, Solymosi Tamás) közt tanított a gödi Palace Hotelban.

– Eddig úgy gondoltam, nem vagyok alkalmas pedagógusnak – említi. – De ma már van elegendő tapasztalatom, és le tudok higgadni annyira, hogy taníthassak. Illetve példát mutassak szenvedélyből, odaadásból, gátlástalanságból, komédiázó kedvből, vagyis mindabból, ami ehhez a pályához kell.

– Nem tartom magam észlénynek – hangoztatja, de ő is tudja, én is tudom: igenis bölcs a maga módján. A sznobokat, kényeskedőket, hamis embereket nem szereti. Az ilyenekkel is toleráns, csak nem barátkozik velük. És hogy ő milyen?

– Kicsit felületes vagyok, kapkodó, szertelen, olykor szélsőséges. Ugyanakkor jóindulatú, jó szándékú. Gonoszság nincs bennem, és igyekszem korrigálni a hibáimat.

Az edzőtermeket nagy ívben elkerüli, esze ágában sincs diétázni, nem zavarják a ráncok, a pluszkilók. Teljes mellszélességgel vállalja önmagát, és vallja: a kisugárzás örökifjú. A család a szakmánál is fontosabb számára.

– Nagylányom, Krisztina a Duna TV hírszerkesztője. Több nyelven beszél, művelt, intelligens, finom, mondhatnám úri lélek. Kedves, figyelmes, valóságos angyal! Azt szokták mondani, a gyerek választja ki odafent a szüleit. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ő minket választott… A férfiágon mindenki Gyula: apja, öccse, felnőtt unokaöccse, sőt a kicsi is, aki a változatosság kedvéért a Gyula Benjámin nevet kapta.
Oszika tíz éve vált el a férjétől békében és szeretetben. Azóta egyedül él.

– Kedvelem a magányt, olyankor tudok igazán a saját dolgaimmal foglalkozni. Elmélkedem, olvasok, takarítok, sose unatkozom. Nem szerepel a napi programjaim közt a pasivadászat, szoktam is mondani: hetedhét országban nincs párom. Különben egy nőt nem az fémjelez, van-e mellette férfi. Én akkor is Oszvald Marika vagyok, ha van társam, meg akkor is, ha nincs.

– Szerintem a létezés maga a boldogság. Én kevéssel is beérem. Örülök annak, hogy járni tudok, hogy látok, érzek, tapintok, hogy kinyílik a virág, amit ültettem. Nekem is akadnak gondjaim, bánataim, csalódásaim, pocsék napjaim. De ha nem veszek bele abba, ami éppen van, hanem egészében szemlélem az életet, hamarabb túl tudok lépni ezeken.