Legyen emberhez méltó a halál

Hol azért, mert kutatóként olyan szemcseppet fedezett fel, mely a zöld hályogban szenvedőket műtét nélkül kezeli. Hol azért, mert íróként – a tisztánlátás érdekében – nemcsak az életnek, de a halálnak is a szemébe mer nézni. Úgy hiszi, az elmúlás is lehet jó, emberhez méltó: ez az eutélia.

Vajon a derűt sugárzó, mosolygó Buddhával csalogató keleti szárnyban üljünk le? Vagy inkább a szenvedéskultuszt bemutató nyugatiban? No, nem egy kastélyban, hanem egy szerfölött tágas polgári lakás előszobájában latolgatjuk a döntést. A háziasszony, Olivia az ázsiai nők természetességével tessékel beljebb, majd hamarosan érkezik is egy csípős gyömbérteával.

Végül a nyugati szárny felé vesszük az irányt. A falakon a keresztút stációit ábrázoló képek. Naiv festő művei, egykor templomban függtek, házigazdánk az Ecseri piacon bukkant rájuk. Egy ilyen környezet épp bibliai regények írására sarkall, summázom, és próbálok ráhangolódni a komoly sorskérdésekre. Szerencsére Bitó László a legkomorabb témánál is segítségemre siet némi iróniával.

– Ezek a stációk arra ösztökélnek, hogy ne szenvedésközpontú bibliai történetet írjak. Inkább „ellenmesét”, melyben például nem Isten átka a munka, és ahol Éva nem pusztán oldalbordája Ádámnak, hanem egyenrangú társa – veszi fel a beszélgetés fonalát Bitó László.

– Ha már a bibliai képeknél tartunk: élete édenkertje a budai villa körül terült el, ahol gyerekeskedett. Aztán jött a kiűzetés a paradicsomból: a kitelepítés…
– A házunk körül, a Gellért-hegy lábánál valóban csodálatos kert volt, amit az ezermester nagyapám gondozott. A ház vadszőlővel befuttatott téglafalai tökéletes biztonságot jelentettek számomra. Az ostrom alatt 34 találatot is kiálltak. Abban azonban téved, hogy a kitelepítés borzalmas lett volna. Ellenkezőleg, szinte megváltás volt számomra.

– Ez igazán furcsán hangzik…
– A sok rettegés után, 1951-ben megkönnyebbülésnek éreztem. Jászkisér „előkelő” hely volt, legalábbis a Hortobágyhoz képest. Kulák házigazdáink a tisztaszobájukat adták át családunknak. A kitelepítettek közt akadt sztárügyvéd, történész – szinte minden hivatás legjobbjai. Mikor egy idős csendőrtábornok mellé szegődtem, hogy lépést tartson velem, valamennyit mindig megkapáltam az ő sorából is.

– Hogy került ezután a szénbánya mélyére?
– Munkaszolgálatos katonaként vittek Komlóra. Mikor recsegett-ropogott fölöttem a bánya, nem hittem, hogy ezt túl lehet élni. Pánikba estem, amikor a beomlott járatokon csak úgy tudtam átkúszni, ha előbb kifújtam a levegőt. A bányában eldugdosott füzetekben kezdtem el írni. A végül 1998-ban megjelent Ábrahám és Izsák első verzióját is ott vetettem papírra – ez persze elveszett. Egyik füzetemet megtalálta a parancsnokunk, de mivel cirill betűkkel, de magyarul róttam a sorokat, nem tudta elolvasni. Állítottam: én csak a dicsőséges felszabadítók nyelvét gyakorlom.