Ami sosem lesz igazságos

– Önt a társasági jog atyjának nevezik. Mivel lehetett ezt kiérdemelni?
– Alighanem az 1988-as társasági törvény miatt mondják, bár én már az 1972-es első könyvemet – az 1968-as gazdasági reform nyomán – a társaságokról írtam. Közös vállalkozások, az egyesülések, a kereskedelmi törvény felújítása volt a téma. Ekkor tette lehetővé egy rendelet a nyugatiak betársulását. Ezt követte 1979–81 között a kisvállalkozási törvényalkotás. Gazdasági munkaközösségek, vgmk-k, pjt.-k, ez volt a következő lépés. Aztán jött, amiről máig emlegetnek: az 1988. évi VI-os, társasági törvény, amellyel Magyarországon a gazdasági rendszerváltás bekövetkezett. A politikai előtt ez tette lehetővé, hogy a magyar állampolgárok kft.-ket vagy részvénytársaságot alapítsanak. Ezzel visszafordíthatatlanul megkezdődött a kapitalizmus kiépítése. A kísérő törvényeket is én csináltam: külföldi befektetési törvény, értékpapírtörvény, tőzsdetörvény.

– Ez volt tehát a rendszerváltás a jog nyelvén elbeszélve, ami, gondolom, ma már egyetemi tananyag. Ekkor indult be a privatizáció is?
– Privatizációról 1989-ig még nem beszélhetünk, ekkor kezdődött el a magánosítással kapcsolatos törvényalkotás. A társasági joggal való összehangolását én végeztem.

– A magánosítást napjainkban sok bírálat éri. Nem lehetett volna másként, közmegelégedésre végezni a privatizációt?
– Nagyon másként nem! Lewandovszki, egy lengyel professzor mondta: „A kelet-európai privatizáció voltaképpen nem más, mint ismeretlen értékű, uratlan vagyontárgyak eladása olyan vevőknek, akik nem akarnak vásárolni, és egy vasuk sincs.” Az nagy történelmi tett volt, hogy az ország tíz év alatt lebonyolította a magántulajdon rehabilitálását. Jogállam nem képzelhető el majdnem százszázalékos állami tulajdonnal, mert akkor az állam, a tulajdonjoggal élve, leversenyzi a saját állampolgárait. A privatizáció tehát egy rendszerelméleti szükségesség volt. Más kérdés, hogy belső vásárlóerő legfeljebb a kisprivatizációhoz állt rendelkezésre. A hatalmas magyar államadósságnak tulajdonképpen az állami tulajdon volt a fedezete a hitelezőkkel szemben, tehát ahhoz senki nem járult volna hozzá, hogy ingyen mindent vissza az eredeti tulajdonosnak. A másik út a népi részvény lett volna, néhány ország megpróbálta, de nem járt sikerrel. A kisebb vállalkozásoknál talán jobban érvényesülhetett volna az igazságosság elve. A nagyvállalatoknál aligha jöhetett más tulajdonos számba, mint külföldi. Mi, jogászok a privatizációhoz a kereteket teremtettük meg, ezekkel lehetett jól és rosszul is élni.

– Beszéljünk kicsit a paragrafusok születéséről: hova lehetett mintáért nyúlni, amikor ön munkához látott?
– Nem úgy álltam neki, hogy vettem egy tiszta papírt… A német, osztrák, svájci törvények szolgáltak mintául. Azt azonban nem lehetett tudni, hogy negyven év kihagyás után a magyar lakosság miként fog reagálni. Ugrás a sötétbe. Ám miután a mezőgazdaságban már voltak tapasztalatok, így a lakosság számára nem volt a dolog teljesen ismeretlen.

– Ön a Magyar Nemzeti Sporttanács elnöke, ezt a pozíciót Vitray Tamástól vette át. A tanács egy 18 tagú szerv, amely a kormány mellett működik. Tagja négy miniszter, a MOB elnöke, a Testnevelő Tanárok Egyesületének elnöke, politikusok és sportszerető civilek vegyesen. Mit tudnak tenni a sportért?