Néha szabad ordítani

– A tanácstalan szülőket rádióműsorokon és újságcikkeken keresztül segítő szakember vajon milyen édesapa?
– A kislányomtól egyik születésnapomra kaptam egy papírból készített közlekedési táblát: egy fújtató fej volt rajta pirossal áthúzva. Fújtatásnak neveztük, amikor az ember kivolt, és csak annyit mondott: pfüh. Ebből látom, hogy fújtattam. De azt is látom, hogy nem lehettem annyira rettenetesen vészes, mert akkor nem kaptam volna ilyen ajándékot.

– Jól tudom, hogy összesen négy gyermeke van és többször nősült?
– Igen. A sors különös kegyelme folytán – jóllehet három házasságom volt és közben más kapcsolataim is – mind a négy gyermekem egy anyától, az utolsó házasságomból született. Legszívesebben azt mondanám, hogy a gyerekeim mindent az édesanyjuknak köszönhetnek. Mert minden családban kell egy ember, aki az élet forrása, a családi tűzhely melege, akivel mindig lehet beszélgetni, aki soha nem fáradt a másikhoz, aki nincs annyira a külvilág felé fordulva, hogy amikor hazajön, már semmilyen embert nem akar látni. Ő is gyermekpszichológus, és két gyermekpszichológus pokol – lenne, ha el nem határoztuk volna, hogy otthon civilek leszünk.

– Meg lehet ezt valósítani? Nem okozott soha konfliktust, hogy szakemberként tudta, mit kellene tenni, de apaként, esendő emberként képtelen volt úgy cselekedni?
– Dehogynem. „Takarodj a szobádba, ott öljétek egymást!” – ordítottam. Vagy felüvöltöttem, az asztalra csaptam és közben leesett egy-két pohár. Nem mondom, hogy ordítozni jó. De ha ordítanunk kell, akkor jobb, ha megtesszük, mintha remegve visszafojtjuk. Később aztán lehet mondani, hogy bocs. Ez nem csökkenti a tekintélyünket, ellenkezőleg! Növeli és szilárdítja. Olyanra is emlékszem, hogy éjjel sír a gyerek, nem akar aludni, ki szeretne jönni a szobájából kétszer, ötször, tízszer. Végül bemegyek, kihozom és puff, odadobom az ágyra. Egy pillanatra mintha elakadna a lélegzete. Úristen, mit csináltam? Megöltem a gyerekem? Szerencsére egy idő után lélegezni kezd. Azóta ha fáj a háta, mindig arra gondolok – és mondom is, félig viccesen –, hogy ezt én tettem, de állítják, hogy nem. Mégse tudom kitörölni magamból.

– Sok szülőnek bizonyára megnyugtató, hogy lám, még ön is…
– A gyerekek néha kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat. Ezért kell tőlük időnként megszabadulni, hogy aztán újra legyen rajtunk mit szívni és rágni. Mert rendkívül fontos, hogy tudjunk örülni nekik.

– Ezen kívül milyen tanácsot ad, ha valaki megkérdezi: hogyan legyen jó szülő?
– Először is engedje el magát, ne akarjon semmit görcsösen. Legyen ideje, még akkor is, ha rengeteg a dolga. Tudjon leülni a földre és jelen lenni lélekben. Ez nem könnyű. De a legnehezebb: élvezze a gyerekét és a gyerekével való együttes mulatozást. Ennél jobb nevelési tanács nincs. Az összeszorított fogú szülői kötelességteljesítés rettenetes, bármilyen lelkiismeretes. Egy gyerek számára a legnagyobb biztonság, ha érzi: örülnek neki és elfogadják. Ehhez egyfajta játékos kedély kell.