Ha én erdész lennék...

– Új könyvének címe: Kik vagytok, hé! Hadd formáljam át kérdéssé: Ki vagy, hé?
– Jogos a kérdés, örülök, hogy ezzel indított. Azt hiszem, nemcsak engem, hanem a szerkesztőt is az izgatta, ki vagyok én valójában. A szerkesztő úgymond előnyös helyzetben volt, hiszen a fiam, Huszti Gergely. Ismeri az életemet, a munkásságomat. Miként hatnak rám a szerepek, milyen folyamatok játszódnak le bennem, amikor készülök rájuk, mennyire építhetem be saját magamat a figurákba – legtöbbször ilyeneken tépelődöm.

– És mire szokott jutni?
– Arra jöttem rá, hogy mondatokat, gondolatokat cipelek magammal. Érdekes módon nem a híres monológok sorai villannak elő időnként. A Hamletből például a „Lenni vagy nem lenni…” helyett inkább erre emlékszem: „…hisz egy verébfi sem eshetik le a gondviselés akaratja nélkül. Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni: addig van…” Ahogyan Szomory Dezső Lajos király című drámájának főhőse Szapolyai seregeit várva az imbolygó árnyak láttán belekiabálja az éjszakába, hogy „Kik vagytok, hé!”, úgy én is ugyanezt kérdezgettem magamtól az előadások után hazafelé tartva. Hamlet, Cyrano, Lear, Peer Gynt, Jágó, Böffen Tóbi – kik vagytok?

– Önismereti utazásnak sem volt rossz!
– Nem bizony. Addig persze nem jutottam el, hogy dán királyfinak képzeltem volna magamat. Ami viszont nagyon fontos: minden jelentős szerepemben sokat megmutattam magamból. Ha ilyen módon váltam eggyé a figurával, akkor a közönség is jobban tudott azonosulni vele.

– Ezért mondják a színészek, ne kérdezzem őket a magánéletükről, hanem nézzem meg őket a színpadon. Megvan hát a magyarázat?
– Igen. Az egyetemen arra tanítom a hallgatókat, hogy minél több személyes vonást – jót és rosszat egyaránt – sűrítsenek bele egy-egy szerepbe. Egyes szám első személyben játsszanak. Ne úgy fogják fel, hogy Hamlet azt mondja: „Lenni vagy nem lenni”. Mennyivel másként hangzik, ha a szavakat magamnak tulajdonítom. Én töprengek a helyzetemen, én gondolom végig a sorskérdéseket, én keresem a megoldásokat.

– Mindezekről lenyűgözően ír könyve emlékszőtteseiben. Fanatikus módon készült a szerepeire, távoli nyaralásain is az éppen aktuális figurával kelt és feküdt. Képtelen volt kikapcsolódni?
– Nem hagytak békén a szerepek. Jágó például dubrovniki nyaralásunkon tartott fogva. Figyeltem, ahogyan jött haza a kikötőből az öböl kiskocsmájának tulajdonosa, Marco, én meg a homlokomra csaptam, hiszen Jágónak pontosan ilyenek lehettek a mozdulatai. Észrevétlenül beépültek az alakításomba. De ezt csak jóval később fedeztem fel magamon.

– Meddig él egy szerep?
– Döbbenetes, hogy még most is itt vannak bennem. Több mint száz főszerepet játszottam el nyolcezer estén át, a filmeket nem is említem. Gondolja csak el, milyen rettenetes mennyiségű szöveget kellett fejben tartanom. Amikor egy darab lekerült a műsorról, szétszedték a díszleteket, raktárba vitték a jelmezeket, néhány héten belül a szöveg is törlődött az agyamból. Halványan derengenek mondatok, de hosszabb részeket nem tudnék visszaidézni. Othello, Abélard, Armando és társaik úgy élnek tovább bennem, mintha a barátaim lennének.