Lebőgni nem lehet

Mikor betoppanok vendéglőjébe, a pultnál ül és németül telefonál. Mosolyogva int, elköszön és letelepedik mellém. Két gesztus, és már biztos lehetek benne: az ország legprofibb nyilatkozója néz rám.

– Sport vagy üzleti ügy volt?
– Nem, egyik sem. Darius hívott és próbált elcsalni a hétvégére, egy maratoni futásra.

– Mármint a Tigris? Mihalcsevszkij? A lengyelek legnagyobb öklözője?
– Ő, persze. Csapattársak, nagyon jó barátok voltunk az Universumnál.

– Egy telefon, s ön máris maratonit fut?
– Ilyen könnyen azért nem megy, neki is ezt magyaráztam. Jó kondiban vagyok, naponta edzem valamit, de 42 kilométer – az azért sok. Lebőgni nem lehet.

Eszembe sem jutna, hogy Kokó valaha is lebőghetne. Több mint 300 nyertes meccset vívott, amatőrként megnyert mindent, amit lehetett, számtalanszor magyar-, Európa- és világbajnok volt, no és az olimpiai aranyérem birtokosa is. 1997-től 2002-ig ha valaki meg akarta volna mintázni a legyőzhetetlenség szobrát, alighanem őt kérte volna modellnek. Aztán jött egy argentin bokszoló, és itt, Budapesten, több mint tízezer ember előtt leütötte bálványunkat. Emlékszem, nekem is könnyes volt a szemem. Vannak kérdések, melyekkel éveket kell várni, hogy feltegye őket az ember. Az a két utolsó perc Chaconnal, úgy érzem, még mindig titkokat rejteget. Azért mégsem lehet az utolsó mondatoknál kinyitni egy izgalmas regényt. Próbálom picit kilendíteni a kedves, mosolygós rutinból.

– A boksz nem csak sport. Sokszor véres, kegyetlen show is.
– Így van. Nem elég nagyokat ütni, a nézők egyéniségeket akarnak. Ha egy bokszolót nem szeret meg a közönség, nyerhet, ahányszor akar, igazi világsztár sosem lesz. Itt minden attól függ, ezreket, százezreket vagy milliókat varázsol-e el a küzdelem. És ezek a meccsek nem csak a szorítóban folynak. Az újságok, tévécsatornák mindenre kíváncsiak.

– Mitől volt olyan népszerű Kovács Kokó? Ön sem nagyszájú nem volt, sem az éjszaka hercege. Bájos feleség, két helyes fiú – nem az a különcforma.
– Lehet, hogy pont ez a „jó fiú stílus” számított különcségnek a szorító világában. Ha az ember valódi egyéniséget képes megjeleníteni a kötelek között, az hat, az átragad a nézőkre is. Papp Laci bácsi végtelen egyszerű mondataival, józan paraszti gondolkodásával, csattanós anekdotáival népszerűvé vált az egész világon. Lehet, hogy nálam pont az ellenkezője hatott. A boksz világában azért nem általános, hogy az ember nem tőmondatokban válaszol, és néha még a szórendet is eltalálja.

– És mindez elég a világhírhez?
– Hát, azért múltja is van az embernek. Amatőrként mindent megnyertem, amit lehetett, és amikor engem az Universum kiválasztott, nem egyszerűen egy olimpiai bajnokot akart, hanem egy olyan harcost, akivel ki lehet állni a legnagyobb ellen.

– Nassim Hamed, ugye?
– Mikor az Universumhoz kerültem, senki sem mondta, hogy egy olyan úton kell elindulnom, amelynek a végén Hamed vár, de kitalálni sem volt nehéz. Aki volt már olimpiai és világbajnok, az a legjobb akar lenni. És abból csak egy van.

– Találkozott személyesen Hameddel?
– Igen, Londonban egy meccs után bemutattak neki. Megdöbbentett, milyen alacsony, és az, hogy milyen fáradt volt a meccs után. Ő volt az igazi Hamed, és nem az, aki nagyszájúan üvöltözik a bulvárlapok címoldaláról.

– És Kovács Kokó? Ő ugyanolyan volt a kötelek között, mint itt az asztal mellett?
– Nem-nem. Önfeledt voltam és felszabadult, ha kesztyűt húztam. Nagyon élveztem, amit csináltam. Olyan dolgokat is megtettem, amikről nem is tudtam, hogy bennem vannak, hogy képes vagyok rájuk. Élveztem az egész életemet. Ha valaki valamit jól csinál, az lélekben felszabadul. Ez a szabadság igazi élménye.