Ma is Ludas Matyival álmodom

– Úgy tudom, egyszer egy pszichológus a rajzait nézegetve megállapította, hogy önnek fényes gyermekkora lehetett.
– Nem tudom, ki lehet az a lélekbúvár, de jól műveli a szakmáját. Valóban bohó, vidám családba születtem. Néha nem tudtuk megenni a vasárnapi ebédet, annyit nevettünk. Még én voltam a legkomolyabb. Külön asztalhoz ültem, hogy ne maradjak éhen…

– Ezek szerint onnan hozta a rajzain fellelhető vidámságot is.
– A papám sosem csinált problémát az életből. Zsokéként kereste a kenyerét, jártuk a világot, ezért születtem én is Németországban. Később Görögországban kapott szerződést, onnan pedig Dániába ment. Oda már nem vitt bennünket magával, azt mondta, nem lehet. Később pénzt is elfelejtett küldeni…

– És az édesanyja hogyan fogadta mindezt?
– Mamámnak igen jó természete volt. A balett-táncos pályát hagyta ott, amikor megszületett a bátyám. Később valamennyien Dunakeszire költöztünk, az alagi versenypályák közelébe. Az ugratások itt sem értek véget. Papa, ahogy a zsokék általában, szerette a lélekmelegítőt, mama meg néha kicserélte a kamrába rejtett üveg tartalmát ecetre.

– Nem gondolt arra, hogy az édesapja foglalkozását folytassa?
– Dehogyisnem, zsoké akartam lenni én is. Azt még csak elviseltem, hogy első nap legalább nyolcszor dobott le magáról a ló, de hogy fél ötkor kellett kelnem, az már egy kicsit sok volt. Harmadnapra meggondoltam magam. Inkább hallgattam a nagynénémre, akinek a javaslatára a Török Pál utcai ipari iskolába jelentkeztem.

– Innen vezetett az útja a Ludas Matyihoz?
– Egy kis kunkorral. A grafika szak óraszámát valami miatt lecsökkentették, én pedig litográfiát tanulva nyomdába kerültem. Ott láttam egyszer egy három rajzból álló sorozatot, s szembesültem azzal, hogy néhány vonallal milyen nagyszerűen ki lehet fejezni a humort. Ekkor dőlt el a sorsom.

– Következett a Ludas Matyi…
– Még mindig nem. Behívtak katonának, ahonnan rajzokat küldtem mindenféle újságnak. A horgot a rádióújság kapta be… Felvettek…

– És a Ludas Matyi?
– Én is ilyen türelmetlenül vártam, hogy átkerüljek. Tíz év után sikerült. Felhívott Tabi László, az akkori főszerkesztő, én pedig minden kedd reggelre vittem a karikatúráimat. Fél év múltán véglegesítettek.

– És az ország megismerte a rajzait, a stílusát. Emlékszem, gyermekkoromban elég volt kinyitnom a vicclapot, s ha nem lett volna odaírva a neve, egy idő után akkor is tudom, hogy melyik rajz Sajdik Ferencé. De nemcsak az öné, hanem Brenner Györgyé, Szűr-Szabó Józsefé, Balázs Piri Balázsé, Krenner Istváné és még sorolhatnám a neveket.
– Valóban jó csapat gyűlt össze. Karikaturisták és humoristák. Ráadásul mindegyikünknek megvolt a maga világa, ezért nem is konkuráltunk egymással. Szinte még most is minden éjjel álmodom valamelyikükkel.

– Mennyire kellett politikai megrendelésre dolgozniuk?
– Amikor én a laphoz kerültem, vagyis 1965-ben, nekünk, karikaturistáknak már szinte egyáltalán nem.

– Azért emlékszem egy-két politikai rajzra a lapból…
– Közöltünk, valóban, ám azt többnyire Mészáros András, a Népszabadság karikaturistája szállította külsősként. Nem fogja elhinni, de a kilenc karikaturista közül egyetlen párttag sem volt. Mondta is a kiadó párttitkára, gyerekek, ez így nem lesz jó. Erre az egyik szelíd lelkű kollégát rábeszéltük, hogy lépjen be.

– S meg voltak elégedve azzal, amennyit az ország valódi állapotából ábrázolhattak?
– Dehogy voltunk. Langyos pocsolyának tartottuk a Ludas Matyit, amely körülbelül a Patyolat hanyag munkavégzésének cikizéséig mehetett el.

– Azért voltak emlékezetes címlapok, például: Éljen augusztus 23,60!, az első áremelések idején.
– Feszegettük is a határt folyamatosan. Amikor például Szécsi Pál disszidált, Balázs Piri sorompót rajzolt, felette egy madár szállt, utalva az énekes Szállj el, kismadár című dalára.

– És ez megjelenhetett?
– Egy frászt. Árkus József, az akkori főszerkesztő behívta Balázs Pirit, és „lebeszélte” a közlésről. Akárcsak engem, amikor nem sokkal az oroszok afganisztáni bevonulása után, a február 2-i számba a címlapra egy barlangja előtt álló nagy medvét rajzoltam, amint éppen azon lamentál, hogy visszamenjen-e vagy sem…

– Mindig sikerült eltalálni a mértéket a szerkesztőnek?
– Természetesen nem. Amikor a két nagyhatalom megegyezett valamilyen fegyverzetcsökkentésben, nemcsak az amerikai elnököt rajzolta le Várnai Gyuri, amint a kezét a rakétáin tartja, hanem Brezsnyevet is. Na, ez kiverte a biztosítékot, Árkus pedig mehetett a pártiskolába két hónapos továbbképzésre.