Tilos hazudni a gyerekeknek!

– A világért sem akart mosolyogni a fényképezőgép előtt, akár egy dacos gyerek. Miért?
– Annyiféle arcunk van. Én akkor szeretem magam, ha változatos az arckifejezésem: csodálkozó, mérgelődő, vicces vagy komor. Az a valóság. A rajzaimból, mesekönyveimből is irtom a mosolyt. Csak akkor használom, amikor indokolt. Az emberek sem vigyorognak állandóan.

– És milyen a kedvenc arca?
– Ilyen. (Csukott száját szélesre húzza, szemei tágra nyílnak. Most már indokoltan nevethetünk.) Grimaszokat rajzolás közben is vágok. Már egészen felnőtt voltam, mikor észrevettem, hogy ha szomorú figurát rajzolok, én is lebiggyesztem a számat.

– Miért áll távol öntől a habos mesevilág?
– Mindig ellene dolgoztam azoknak, akik szerint a gyerekeknek csak aranyos dolgokat kell mutatni. Szerettem a szilajságot, a nyersebb, keményebb helyzeteket, mert az ő életük sem habos torta. Az a felismerés vezet a mai napig, hogy a gyerekeknek nem szabad hazudni. Ne mondjuk nekik, hogy minden teljesen jó. Ugyanolyan konfliktusokat kell felmutatni a mesékben is, mint amilyeneket mindannyian átélünk.

– Önnek is sikerült kirobbantani egy konfliktust, mindjárt az első mesekönyvével, amit tizenhét évesen írt, és amiben a gyerekek felvágták a játék mackó hasát.
– Minden rendes szülő elborzadt, én viszont úgy éreztem, ebben semmi különös nincs. A gyerekek ennél sokkal vadabb dolgokat művelnek: leszedik a fejét, falhoz vágják, rátaposnak. Itt sem az volt a baj, hogy felvágták, hiszen orvosost játszottak, hanem az, hogy utána otthagyták, ahelyett, hogy bekötözték volna.

– A szilajságot, vagányságot ön is a személyiségében hordozza?
– Inkább jámbor lélek vagyok, nem merek szólni, ha valaki kiszúr velem. De gyerekként elég vagány voltam. Állítólag a cseresznyefa tetején trónoltam és ott meséltem a barátaimnak. Később aztán kicsit kövér lettem, és bekerültem egy negatív skatulyába. Életem egyik legrosszabb élménye tizennégy évesen ért. Baráti házaspárnál nyaraltam a Svábhegyen, a kertben nagy gyerekcsapat játszott. Alig vártam, hogy közéjük mehessek. Egyszer csak azt vettem észre, hogy elmennek előlem, nem állnak szóba velem. Rájöttem, hogy felnőttnek tekintenek. A gyerekkor csodavilága, amit úgy szerettem, és amiben otthon voltam, nagy dörrenéssel bezárult előttem.

– Van számomra, felnőtt nő számára egy különösen érdekes meséje, amiben Tipptopp, a gesztenyelány egyedül bolyong, majd beöltözik madárnak, hátha akkor befogadják a madarak, aztán mókusnak, lepkének, békának, de nem jár sikerrel.
– Ezt a mesét már elvált nőként írtam. Csak utólag jöttem rá, hogy a saját tapasztalatomról szól. Arról, ahogy az ember keresgéli a kapcsolatait. Ez furcsa érzés volt. Megismerkedtem egy csomó férfival, próbáltam mindegyikhez idomulni, hátha ő lesz a párom. Aztán kiderült, hogy dehogyis. Csak az a jó partner, aki a szíve mélyén hasonló hozzánk.

– Ezek szerint a mesélés egyfajta terápia is: kiírja magából a problémákat?
– Így van. És sokszor észre sem veszem.

– Tipptopp végül összetalálkozik Kippkoppal, a hozzá hasonló gesztenyefiúval. Marék Veronikának is sikerült?
– Igen, hála a Jóistennek. Szörnyen megviselt a válás, nem gondoltam, hogy minket is elér a végzet. De lett egy nagyon klassz második férjem. Utólag már látom, hogy amit az ember szörnyű rossznak él át, az sokszor egy csodálatos új kezdésre ad módot.