Nem vagyok celebvadász

– Busszal jött az interjúra?
– Baj? Budapesten jól szervezett a tömegközlekedés. Sokan szidják a Combinót, de én anélkül el sem tudnám képzelni az életemet. Védem a környezetet, ha otthon hagyom a kocsit.

– Találtam egy szellemes megállapítást önről: Ungvárium – tömören így nevezte egy kolléga. Vállalja?
– Kifejezi az életművemet. Kulturális jelenlétem mindig is egy önálló szigeten zajlott. A regényírástól kezdve az esszéírásig, a tudományos munkától a történelmi miniatűrökig sokfajta műfajt gyakoroltam. Ezekből áll össze az Ungvárium. Minden írónak kötelessége saját világának megteremtése.

– Könnyen ír?
– Az írás nem könnyű mesterség, nagyon nehéz megtanulni. Hányszor, de hányszor visszadobták a kézirataimat az elején. Füst Milán például olyan hosszan sorolta kifogásait, hogy jegyzetei az eredeti írás terjedelmének sokszorosa lett. Akkor jöttem rá, mentor vagy mester nélkül senki nem érvényesülhet. Engem már a középiskolában akadémikusok tanítottak, köztük Szabolcsi Miklós, Pach Zsigmond Pál, az egyetemen Lukács Györgyöt hallgathattam, délutánonként Füst Milánhoz jártam tanulni. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a Nyugat nagyjai még éltek, a középnemzedék pedig az Újhold-csoport köré tömörült, és próbálgatták oroszlánkörmeiket a fiatalok. Nekem sokat jelentett, hogy kezet foghattam Illyés Gyulával, láttam Németh Lászlót halálsápadtan izgulni a Galilei című drámája bemutatóján. Úgy kell írni róluk, mintha most is velünk lennének. Nem szabad belenyugodni a halálba. Utóbbi könyveimben az elmúlás elleni küzdelem áll középpontban.

– Nemzeti ünnep lévén emlékezhetünk akár az ’56-os forradalomra is. Ön mit csinált 1956. október 23-án?
– Egy angol restauráció korabeli komédiát fordítottam. Autóbusszal mentem be a városba – látja, megint az autóbusz! –, mindenfelé lőttek, de én igazából fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Jobban izgatott, hogy milyen nevet adjak a darabbéli szereplőknek. Egyébként az Alkotás utcai lakásomat szétlőtték a bevonuló orosz tankok, de hát ez sokakkal előfordult. Nem lehetett kétséges számomra, hogy forradalom zajlott. Amikor ezt még bátorság volt kimondani, nyilatkoztam egy kanadai újságnak, amiből később sok bajom származott.

– Éppenséggel állás nélkül maradt a forradalom után…
– De nem azért, mert részt vettem benne. Mégis sokan úgy kezeltek, mint aki főbenjáró bűnt követett el. Az igaz, hogy az Írószövetség tagjaként ott kiabáltam, ahol kellett, de mivel nem adtak fegyvert, nem is lőhettem emberre, mi több, akasztást sem követeltem és nem árultam el senkit sem.

– Nem is lett önből hős!
– Szerintem a túlélők is hősök.

– Megfelelő módon élnek tovább az ’56-os eszmék?
– Rengetegen lovagolnak ’56-os lovakon. Nem minden eszmével értek egyet, kiváltképp nem a radikális, komcsizó eszmékkel. Bármennyire is nem tetszik, a forradalom egyik legjelentősebb vezére, Nagy Imre kommunista volt. Ugyanolyan nagyra tartom Bibó Istvánt, a Nagy Imre-kormány államminiszterét, akitől távol álltak a kommunista nézetek. Soha nem szabad engedni, hogy 1956-ot bárki is saját világnézeteinek igazolására használja, hiszen az csak a magyar nép nemzeti büszkeségét igazolhatja.