Felismerni az Urat a vándorban

– Másképp megy ma, negyvenhat évesen a terepre, mint pályakezdőként?
– Az ember naivan és illúziókkal telve házasodik, vállal gyermeket, és ez a munkára is igaz. Kezdetben hősiességet láttam a szociá­lis munkában. Olyan jó leszek, hogy még ezeken a szerencsétlen embereken is segítek, gondoltam. Nem kellett túl sok idő, hogy elszégyelljem magam. Hamar megértettem: nem az a feladatom, hogy tanítsam őket vagy utat mutassak nekik. Ki vagyok én ehhez?!

– Milyen leckéket kapott, mire idáig eljutott?
– Volt egy nagyon szép arcú hajléktalan férfi, úgy nézett ki, mint egy igazi Dosztojevszkij-figura: beesett arc, kicsi borosta, mélyen ülő, izzó szemek. Látszott, hogy van mögötte történet. Mindig ittas volt, nem lehetett vele kommunikálni. Egyszer, egy józanabb pillanatában leültem mellé. Férfiként kell élni, erősen, én majd segítek, közösen megoldjuk – ilyeneket mondtam neki. Voltam vagy huszonhét éves. Végighallgatott szegény, aztán a vállamra tette a kezét és beszélni kezdett. Elmesélte, hogy a családja egy közúti balesetben halt meg, amiben ő volt a hibás… Ezt a pofonsorozatot a Jóisten hamar kiosztotta.

– Egyszer azt nyilatkozta, hogy hajléktalan olyan emberből válhat, aki nem képes szeretetet adni vagy elfogadni. Ezt megváltoztatni nehezebb, mint fedelet biztosítani.
– Egy hajléktalannak valóban nem az a legnagyobb baja, hogy nincs hol laknia, hanem az, hogy nincs senkije. Nincs társa, nincs célja, nincs, akiért felkeljen. Az ellátórendszernek az lenne a feladata, hogy visszakísérje a bajba jutottat a társadalomba. Nagyon szomorú, ha valaki életében az intézmény a végállomás. Az annyit jelent, hogy nem találtunk megoldást. Ha valaki azért került utcára, mert elvált, akkor ne egy hajléktalanszálló címét kapja, ahol kiszakítjuk a társadalomból és gyártunk belőle egy hajléktalant, hanem – ahogy tőlünk nyugatabbra teszik – egy albérleti hozzájárulást. Mert rehabilitálni csak a társadalom tudná őket; de az emberek inkább elfordulnak. Minden életveszélyre reagálnak, kivéve az utcán élő ember esetét. Róla még mínusz húsz fokban is csak azt látják, hogy nyomorult állapotban fekszik egy sarokban. Biztos nem akar dolgozni, bezzeg piára van pénze, gondolják. Más bajba jutott ember esetén – mondjuk, egy baleseti sérültnél – senkinek nem jut eszébe bíráskodni, azonnal segít.

– Talán, mert tudja, mit kell cselekedni, hova kell telefonálni. Egy hajléktalan láttán, még ha le is győznénk magunkban a félelmet vagy a viszolygást, mit kellene tennünk?
– Megismernünk. Menjünk oda hozzá, üljünk le mellé a kőre, szívjunk el vele egy cigit. Lehet, hogy mogorván ránk szól, de az is lehet, hogy elárulja a nevét. És akkor legközelebb ráköszönhetünk, jó reggelt, József! Ettől még semmi nem oldódik meg, de megszűnik a félelem, őt pedig valaki a nevén szólítja, ami nagyon kevesükkel történik meg. Egy fekvő ember nem fog azért felkelni, mert jövő hónaptól rendelet tiltja. Attól legfeljebb arrébb kúszik. Ahhoz, hogy felegyenesedjen, le kell hajolni érte.

– Önnek ez a hivatása, az élete, de a hétköznapi ember általában azért más.
– Senkit nem szeretnék azzal hergelni, hogy megtanultam jónak lenni. Néha én is meghökkenek magamon, hogy milyen türelmetlen vagyok. Vannak kis fogadalmaim, például, hogy minden kéregetőnek adok. Aztán odajön egy kigyúrt, tetovált férfi, fenyeget, én pedig megpróbálok nem gondolni semmire, de nem megy. Ökölbe szorul a zsebemben a kezem, és nem tudom végrehajtani a fogadalmam.

– Sokan vagyunk ezzel így. Vagy egy máltai lovagtól mást várnak?
– A keresztény szociális munkának a lényege: felismerni az Urat a vándorban. Nem szeretném senkivel elhitetni, hogy nekem csak fel kell néznem, és a szentlélek mindent megold. Gyakran viaskodom magammal, a hitemmel. Létezik nálunk egy szokás: az érkezőt vendégként kezeljük, függetlenül attól, hogy államtitkár vagy hajléktalan. Amikor csak tehetem, én is behívom a segítségért jövőket, és gyakran érzem, hogy amit magukkal visznek a találkozásból, az sokkal több annál, mint amit én adtam. Az ember beleteszi, amit tud; ez sokszor csak egy gesztus, egy megállás, egy mosoly. Nincs mindig több a kezünkben egy csésze teánál, a többit a Jóisten teszi hozzá, ha úgy gondolja. Én rengeteget beszélgetek, a hivatásomban ez tartott meg. Ezt a luxust javaslom mindenkinek.