A sárkány hátsó lába

– Mindennap reggeltől este tízig próbált, mielőtt március 5-én bemutatták a Pesti Színházban a Tom Jones című darabot. Ezerszer ugyanazok a mondatok, mozdulatok, gesztusok kifulladásig. Nem gondolja, hogy mégiscsak gyereksebésznek kellett volna lennie?
– Akkor naponta tucatszám jönnének a törött karú gyerekek. A színháznál egy évadban hatnál több bemutató nincs; értelemszerűen az azokat megelőző időszak zsúfoltabb a szokásosnál.

– Egyszer azt nyilatkozta: olykor azt álmodja, hogy gyerekeket műt…
– Igen, de nem azért, mert elégedetlen volnék a szakmámmal. Nyolcéves koromtól tizennyolcig gyereksebész akartam lenni. Olyannyira, hogy 16 évesen levelet írtam a Fazekas Mihály Gimnázium igazgatójának, vegyenek át oda, mert nagy tudásra van szükségem ahhoz, hogy az orvosira menjek. Meglepődtek, hogy valaki ennyire tanulni akar. Fölvettek.

– Aztán mégis a Színművészeti Főiskolára jelentkezett. Miért?
– A latintanárom javasolta. Valamikor anyám meg a húgom is színésznő akart lenni. De nehezen barátkoztam meg a színészettel, az első fél évben nem voltam hajlandó színpadra lépni. Még egyszer jelentkeztem az orvosira, de nem vettek föl. Aztán jött egy hatalmas szerelem, így maradtam a főiskolán. Harmadéves koromban, pontosan emlékszem, 1971. november 9-én be kellett ugranom a Don Quijote című zenés darabba Galambos Erzsi helyett. Darvas Iván mellett játszottam Dulcineát, ez a szerep áttörés volt számomra. Cunamiként indult a pályám, szétcincáltak a felkérésekkel: film, színház, szinkron. De nem lettem filmszínésznő, nincs olyan sok film az életemben, leginkább tévéjátékokban szerepeltem. Nekem színházi múltam van.

– Meddig tartott a cunami?
– Hát igen, fölröppentik az embert, szinte hatalmas vízsugárként önt el mindent – aztán egyszer csak elzárják a csapokat. Utána már nemhogy csordogálna, hanem egyszerűen nincs semmi. De így van ez minden generációval.

– Pedig szerencsés időszakban került a pályára. Eljátszhatta Szent Johannát, Júliát, Edith Piafot, énekelt a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólban, ami mindegyiküket a még nagyobb hírnév felé vitte. A hetvenes-nyolcvanas években kártyanaptárokon szerepeltek, színészévkönyveket adtak ki. Ha valaki megnézett egy színházi előadást, az beszédtéma volt. A mai színészgenerációt alig ismerik név szerint. Ahhoz botrányhősnek kell lenni.

– Ez igaz, hatalmas az utánpótlás. Már öt intézményben van hivatalosan színészképzés. Lehet, hogy mindegyikük tehetséges, de többségük boldogtalan. Nincs hová szerződniük. Mert lassabban halunk, mint amilyen gyorsan jön a pótlás. Óriási tülekedés van a hátunk mögött, de mi, ötvenesek-hatvanasok is itt vagyunk még. Elég volna három férfi és három nő frissítésnek, de legalább ötvenen kerülnek ki képzett színészként évente. Ilyen gyorsan még a fiatalok sem öregszenek.

– Negyven éve a Vígszínház tagja. Soha nem akart váltani?
– Az ember szereti az akolmeleget. A kollégáim ismerték az életemet, mindig úgy éreztem magam, mint egy nagy családban. Közben jó szerepeket kaptam. De volt egy pillanat, amikor azt mondtam, elég volt, elmegyek. Úgy éreztem, nem foglalkoztatnak eleget.

– Amikor levették a repertoárból a telt házas Kurázsi mamát?
– Nem esett túl jól.

– A család tudja ellensúlyozni a csalódásokat?
– A második házasságom csodálatos, a férjem fantasztikus ember, a biztos háttér hatalmas erőt ad. Megbeszéltük, mi lenne, ha elhagynám a szakmát. Segített abban, hogy egyenesen gondolkodó, tisztességes ember maradjak. Ha nincs a férjem, egy furkáló, féltékenykedő vénasszony lehetnék. A tisztánlátása segített. Aztán pedig ott vannak a gyerekeink. A „hozott” meg a közös is.