Senki sem látta a szerelmet, mégis létezik

– Hogy egy feltétlen ideillő kérdéssel kezdjem: lehet egyáltalán szeretni a kémiát? A megjegyezhetetlen képleteket, az „ékírásos” egyenleteket?
– Lehet szeretni, ha például az embernek van egy remek kémiatanára, aki elárulja Dobó István eredeti lőporreceptjét, hogy abból gyártsunk kisebbfajta ágyút, amivel aztán sikeresen át is lőttük a katedrát…

– Ja, ha ilyen a kémia, akkor én is szeretem. Anno, a Kis kémikus nevet viselő játékdobozban volt faszén, kénpor, salétrom; unokatesómmal egész elfogadható robbantásokkal leptük meg a családot.
– Mi viszont a szétlőtt katedra előtt állva arról is szót váltottunk, hogy mitől robban fel a lőpor.

– Jó, hát nem lehet mindenki újságíró; ha az ember nem vigyáz, a végén még akadémikus, egyetemi tanár, Bolyai-díjas nagydoktor lesz… Komolyan, és ígérem, köztünk marad: tényleg szereti a kémiát?
– Ignoti nulla cupido – tartja a latin közmondás, vagyis amit nem ismerünk, arra nem is vágyakozunk, azaz nem is szerethetjük. Én ismerem annyira a kémiát, hogy szeressem. Ami pedig az ön által ékírásnak becézett képleteket, egyenleteket illeti, két érdekességet említenék. Az egyik: a képletekben szereplő elemekből molekulák, fehérjék épülnek fel, látszik a szerkezetük, mindebből következtethetünk működésükre, tulajdonságaikra, amelyek ha nem tetszenek, akár rajzasztalon változtathatunk rajtuk. Az AIDS gyógyításában például egy ilyen, papíron megtervezett, szintetikus vegyület játszik döntő szerepet. A második érdekesség, hogy ezt a jelrendszert a szakmánkban mindenki érti. Vagyis ha nem is tudok mondjuk japánul, egy japán kollégával ennek az „ékírásnak” a segítségével tökéletesen megértjük egymást.

– Újabb szakkérdés: hol járok, és miért kapta a Bolyai-díjat?
– Ez itt az ELTE Természettudományi Karának Szerves Kémiai Tanszéke, ahol kutatunk és ahol tanítok. A díjat pedig, remélem, nem az életművemért adták – májusban voltam 52 éves –, hanem a fehérjék és építőköveik, a molekulák térszerkezetének, mozgékonyságának és kölcsönhatásainak kutatásáért.

– Félek, mégis meg kell kérdeznem, hogy mik azok a molekulák…
– Nekem meg valami azt súgja, hogy sokra nem megyünk, ha most azt mondom, hogy a molekulák egynél több atomból álló semleges atomcsoportok… Próbáljunk másként elhelyezkedni a világban. Hogy mekkora egy méter, azt mindenki tudja, hiszen mi, emberek, egy metrikus világban: általában másfél és két méter közötti magasságban élünk. Ha az egyes szám után még 11 számjegyet írunk, mondjuk így: 149 597 870 000, akkor méterben megkapjuk a Nap és a Föld távolságát, amit egy csillagászati egységnek (CSE) hívunk, és a csillagászok használják. Ha viszont a nulla után teszünk egy vesszőt, és leírunk még 10 számjegyet, mondjuk ezt: 0,000 000 000 1, akkor megkapjuk a méter tízmilliárdod részét, az atomok mérésére használatos egységet, az angströ­möt. Ez a részecskefizikusok világa. A két szélsőség között ügyködnek például a biológusok, ők a látható, élő rendszerekkel foglalkoznak, mi, kémikusok pedig a már mikroszkópokkal sem látható világot kutatjuk, azt, amelynek „alkatrészei” a molekulák. Tudjuk, hogy vannak, hogy milyenek a tulajdonságaik, de látni nem látjuk őket, létezésükre csak méréseinkből következtetünk; üdvözlöm a mikrokozmosz világában!

– Tényleg nem látni a molekulákat?
– Tényleg. De a szerelmet sem látta még senki, és mégis mindenki tudja, hogy létezik… A kémia angolszász elnevezése: „molecular science”, molekuláris tudomány, avagy a tudomány molekuláris szintje, pontosan jelöli, hogy a kémikus a feltett kérdésekre a molekulákat kutatva keresi a válaszokat.