Mindegy, hol élünk

– Nyolcévesen adta élete első koncertjét Debrecenben, majd Dohnányi Ernő felügyelete alatt tanult. 14 évesen megnyerte a Zeneakadémia Liszt-versenyének első díját. Milyen volt csodagyereknek lenni?
– Nagyon élveztem, hiszen kiváltságos helyzetem volt. Felnőttfoglalkozást űztem, ráadásul a művésznek mindig nagy rangja van. A gyerektársaim is csodálattal néztek rám. Emlékszem, Debrecenben Fornet Béla belgyógyász professzor rendszeresen vendégül látott különböző művészeket az otthonában. Időnként engem is meghívott magához, ilyenkor az unokáival játszottam. Egyszer megkértek a felnőttek, hogy játsszam valamit a társaságnak. Az egyik kislány nem tudta, hogy zongorázom, és amikor meghallotta a játékomat, elsírta magát és azt mondta: „Azt hittem, hogy Tamás egy normális gyerek.”

– Nem volt terhes, különösen gyerekként, állandóan megfelelni a magas elvárásoknak?
– Dehogynem. Állandóan a sikert várták tőlem. Ráadásul nem volt gyerekkorom. Amikor Dohnányinak bemutattak, azt kérdezte, mennyit gyakorolok naponta. Mondtam, három órát. Erre azt felelte: „Sok, másfél órát gyakorolj, a többit töltsd focival.” Azt akarta, hogy egészséges ember legyek. A zongoristaság egészségtelen foglalkozás, már csak azért is, mert ott kell görnyedni a hangszer előtt. Az ember egyedül dolgozik, sok időt tölt magában, a gondolataival, és van lehetősége arra, hogy folyton tépelődjön.

– A laikusban valóban az a kép él, hogy a zongorista kicsit neurotikus.
– Nem kicsit, hanem nagyon neurotikus. A legenda szerint Horowitz egyszer piros köntösben rohangált a New York-i Carnegie Hall előtt a koncertje napján, és azt üvöltötte, hogy nem hajlandó aznap este játszani. Nem bírta a feszültséget, az óriási stresszt. Végül húsz évig nem mert a közönség elé állni. Rubinstein kivétel volt, ő élvezte a zongorázást. Igaz, húszévesen öngyilkos akart lenni, de aztán inkább a boldogságot választotta. Én is tudatosan dolgoztam azon, hogy megússzam. Vezényeltem, ez oldotta a zongoristaléttel járó állandó feszültséget. Ép ember maradtam.

– Akkor tehát nem áldás a tehetség?
– Nem csak áldás. Amikor az ember vágyik valamire, nem is tudja igazán, mi az, és főleg, hogy mivel jár. Akkor éreztem magam a legboldogtalanabbnak, amikor zongoristakarrierem csúcsán voltam. Mert rettenetes stresszben éltem. Abban az időben évente átlagosan száz koncertet adtam, a világ legtávolabbi pontjain is. Állandóan más és más műsorokat kellett játszanom. Egyszer megszámoltam, már csak a kíváncsiság kedvéért is, hogy csak a Rahmanyinov III. zongoraversenyben több mint 70 ezer hang van. El lehet képzelni, hogy hány hangot kell ennyi koncerthez fejben tartani a zongoraművésznek…

– Tanítványa, majd asszisztense volt Kodály Zoltánnak. Mennyire határozta meg a pályáját ez a találkozás?
– Zeneileg és emberileg is ő volt rám a legnagyobb hatással. Amolyan guruként tekintettem rá. Ő az az ember, akinek soha életében nem volt egyetlen felesleges pillanata sem. Amikor a szüleimet kitelepítették, rengeteget segített. Többek közt vett nekem egy Steinway zongorát, hogy fel tudjak készülni a művészi oklevél pályázati hangversenyemre, ugyanis akkoriban csak egy ócska bécsi mechanikás hangszerem volt. Ugyanakkor igen szigorú és maximalista volt, igaz, önmagával szemben is.