Üzenetek a múltból

– Hol találjuk önt a Széchenyi-családfán?

– Gróf Széchenyi István kisebbik bátyjának, Pálnak vagyok a leszármazottja – a „legnagyobb magyar” az üknagybátyám. Dédapám gróf Széchenyi Emil, nagyapám gróf Széchenyi Pál Imre, édesapám gróf Széchenyi Elemér.

– Mikor hívta életre a Gróf Széchenyi Család Alapítványt?

– Tíz évvel édesapám halála után. Édesapám 2003-ban úgy ment el a földi életből, hogy szinte titkolta a származását. Nem szégyellte, hanem a hallgatásával védte a családját. A történelem igencsak rányomta bélyegét a családunk sorsára. Édesapám kisgyermekként a lábodi kastélyban élt a szüleivel, aztán az ötvenes évek elején egy napon jött egy teher­autó, és a családnak azonnal pakolnia kellett, vidékre telepítették őket. A kastélyt benzinnel fellocsolták és felgyújtották, dédapám híres könyvtárától a bútorokon át a fényképekig minden értékünk és emlékünk odaveszett. A család évekig egy pincében, trágyával felkent szobában élt. Édesapám szomorú, zárkózott, kemény ember volt, aki az emlékek elől a munkába menekült. A Balatonnál élt, az utolsó napjáig rengeteget dolgozott kocsmárosként. Hatvannégy éves korában egyszer csak elaludt. A korai halála után egyre többet gondolkoztam azon, hogy valójában mit jelent számomra és a külvilág számára a Széchenyi nemzetség részeként élni ebben az országban. Idővel eszembe jutott, hogy egy olyan szervezetet kellene létrehoznunk, amilyenről gróf Széchenyi Viktor, a nagy vadász és utazó hírében álló Zsigmond édesapja már a hagyatéklevelében írt: legyen alapítványa a Széchenyieknek, kezelje azokat az értékeket, fizikai-szellemi örökséget, amellyel rendelkeznek a családtagok, amellyel építeni tudják a nemzetet.

– Önben nem volt sértettség a múlt miatt?

– A családom történelmi sérelmei engem arra ösztönöznek, hogy azon munkálkodjam, soha többé ne fordulhasson elő hasonló igazságtalanság. Hiszek abban, hogy nekünk ezzel a névvel kötelességünk van, amihez a Széchenyi-örökség – a keresztényi élet, a hazaszeretet, a tenni akarás vágya – erőt ad. Napjainkban különösen nagy szükség van arra, hogy erősítsük a magyar társadalomban a nemzettudatot, ebből a megfontolásból hívtam életre a Gróf Széchenyi Család Alapítványt 2013-ban. A két öcsémen és a négy gyermekemen kívül többek között részt vesz a munkában kurátorként Széchenyi Géza, a család legidősebb tagja, akinek a dédnagyapja volt Széchenyi István.

– Az alapítvány használja a gróf előnevet, de a családtagok nem. Miért?

– Már csak azért sem tehetjük, mert a II. világháborút követő politikai rendszerek szinte teljesen eltörölték a magyar főnemességet, és egy máig érvényben lévő 1947. évi törvény tiltja a nemesi előnevek, címek használatát. Az alapítványunk hat éve megrendezi a Történelmi Magyar Családok Emléknapját, ahol a beszélgetések során világossá vált, hogy erről hasonlóan gondolkodunk: a címeket elvehetik, de ami igazán nemesi, bennünk él. Ennek ellenére szerintem a rendszerváltás után több mint három évtizeddel megérdemelnénk végre ennyi erkölcsi elégtételt.

– Kik szoktak eljönni ezekre a találkozókra?

– Annak idején Gudenus János barátommal – aki maga is egy nemesi család tagja, és többek között családfakutatást végez, ilyen témájú könyveket ír – közösen szólítottuk meg a történelmi magyar családokat. Örömmel láttuk, hogy jönnek fiatalok és idősek egyaránt, és a határon túlról is.

Nem szeretnék senkit sem kihagyni, ezért hadd említsem egyedül a Görgeyeket; a két család alapítványai nemegyszer együttműködtek már, idén több rendezvénnyel a szabadságharcunk 175. évfordulójára emlékeztünk. Idén megalakul a Nemzetközi Magyar Történelmi Családok Egyesülete, ebben a formában hivatalosan is együtt tudunk tevékenykedni a közös célokért, együtt tudjuk képviselni a számunkra fontos ügyeket.

– Mondana ilyet?

– A korábbi példánál maradva: az egyesületnek az is feladata lesz, hogy kezdeményezze az említett tiltó törvény eltörlését, mert az előtag hozzátartozik a nevünkhöz. Régen az arisztokraták mecénásként tevékenykedtek, komoly gazdasági munícióval a hátuk mögött – napjainkban a nevünk az egyetlen vagyonunk, ez a szellemi örökségünk. Azt a tiszteletet szeretnék visszakapni a családok, amit egykor kiérdemelt a dinasztia, és amit elvett tőlük a történelem. Szabadságban és demokráciában élünk, mondják, de a magyar történelmi családokat, az arisztokráciát és a nemességet semmilyen értelemben nem szabadította fel senki. Hiába történt rendszerváltás, az idős rokonaim szemében évtizedek múltán is, még mindig látok rettegést a származásuk miatt. Ezért a legfontosabb a saját magunk „felszabadítása” lenne, ebben segíthet a családok meghitt találkozása és az egyesület.

– Mit ért „felszabadítás” alatt?

– Nekünk, utódoknak nem panaszkodni és sírni kell a múlt miatt, hanem egyszerűen fel kell állni azzal az egyenes gerinccel, amit örököltünk az elődeinktől, és dolgoznunk kell szorgalmasan, méltó módon a történelmi nevünkhöz. Én teljesen tudatosan jutottam el odáig, hogy a nevem miatt ne féljek, sőt a zseniális felmenőimhez méltó módon merjek tenni a magyar társadalomért, a közösségekért. A négy gyermekem pedig már büszkén, félelem nélkül viseli a Széchenyi nevet. Én szerettem volna így, a gyermekeim apja és az édesapám pedig megengedte. Sőt, a kilenc hónapos Kincső unokám az édesanyja és az édesapja vezetéknevét egyaránt viseli, így általa is megy tovább a név. Egyébként mindenki nevének van jelentősége, nem kell ahhoz arisztokratának születni. Minden családnak vissza kéne nyúlnia a saját gyökereihez, és őrizni azt, hiszen a múltunk is meghatároz bennünket.

– Őriz bármi tárgyi emléket a Széchenyiek dicső múltjából?

– Két ezüst gyertyatartó maradt Pali nagypapámtól; fogalmam sincs, ezek hogyan. De időnként érnek csodálatos meglepetések. Például két évvel ezelőtt azzal hívott fel egy hölgy, hogy van nála valami, ami szerinte engem illet. Kiderült, hogy nagyapám, gróf Széchenyi Pál íróasztaláról beszélt, ami valahogy Hőgyészre került, egy hagyaték részeként éveken keresztül egy szobában állt bezárva, és az örökös hölgy akkor talált rá. Tudni kell, hogy a születésem után a nagypapámmal éltem, aki gyakran ültetett erre az asztalra, miközben mindenféléről mesélt nekem. Hatéves koromban hunyt el, 1976-ban, utána az a kevés maradék bútora, ami a Váci utcai lakásban velünk volt, eltűnt. Ebben az íróasztalban tartotta az összes családi feljegyzés, dokumentum és fénykép jelentős részét. Ez a bútor került vissza hozzám, száz évvel ezelőtti fotókkal, levelekkel és nagypapám naplójával együtt; a tartalma mindent átvészelt. Ezek olyan jelek, múltból érkező üzenetek számomra, amik arra ösztönöznek a nehézségek idején, hogy folytatnom kell a megkezdett munkát.

– Van ebben a munkában támasza a családjában?

– Minden gyerekem kiveszi a részét az alapítvány feladataiból, őket is kötelezi a név. Az egész talán Nagycenkkel kezdődött: kormánytámogatással sikerült a nagycenki romos családi temető és kripta rekonstrukciója, ez a temető számunkra elsősorban az összetartozásunk jelképe lett. A Stádium-díjra a Kárpát-medence összes iskolása jelölhet általuk érdemesnek ítélt személyt, szokás szerint Széchenyi István születésnapján, szeptember 21-én elindul a szavazás. Ezen a jeles napon adjuk át Az Év Széchenyi Vállalkozása Díjat is. Az Óbudai Egyetemmel havonta tudományos-ismeretterjesztő előadásokat szervezünk Széchenyi Szabadakadémia néven. A családunk internetes oldalát (www.szechenyicsalad.hu – a szerk.) olvasva jól látszik, hogy szorgalmasan dolgozunk, és nem kávézunk naphosszat gyönyörű ruhákban, nem tartunk cselédeket. Van a nappalink falán egy portré gróf Széchenyi Istvánról, azt már annyiszor mutattam meg a kisunokámnak és mondtam el neki, hogy majd foglalkoznia kell a Széchenyiek szellemi örökségével, hogy amikor belép,   elsőként odanéz a képre, elmosolyodik és integet neki. Én tényleg mindent megteszek az örökség továbbadásáért.