Vígszínház felkiáltójelekkel

– Egy kicsit úgy gondoltam önre, amikor átvette a Víg vezetését, mint egy extrém sportolóra: cseppet sem hétköznapi színigazgatói startolás volt, hiszen Eszenyi Enikő lemondása után, múltból örökölt érzékeny és fájdalmas helyzetekkel terhelve, ráadásul a pandémia kezdetekor kezdett el dolgozni a színházban. Miért vágott bele?

– Találó a hasonlat, megjegyzem! Szerintem stabil belső béke kell leginkább, hogy az ember egy ilyen nehéz helyzetben csak az adott feladatra koncentráljon. Nyilván szorongva léptem be – az nem is lett volna normális, ha nincs bennem szorongás –, de számomra is meglepő természetességként éltem meg, hogy visszatértem ahhoz a színházhoz, ahova a diploma után leszerződtem és 15 évig tagja voltam. Ahol nemcsak játszottam, de rendezhettem is. Bár három évvel ezelőtt hivatalosan július 1-jén vettem át a Vígszínház irányítását, valójában már márciustól dolgoztunk a következő évad tervein, ahogy a teátrumokban szokás. Emlékszem, egy teljesen bezárt országban, másfél méterre egymástól, lehetőleg szabad téren sétálva tárgyaltam a kollégákkal és a jövendőbeli kollégákkal. Ennél vadabb kiképzésben kevesen részesültek, de van haszna, érzem.

– Milyen képességeknek lehet hasznát venni ilyenkor?

– Talán az empátia és a következetesség bizonyult a legfontosabb tulajdonságnak. Feladatként pedig a kiszámíthatóság megteremtése és a hosszú távú gondolkodás a legnehezebb a mai napig, hiszen a világjárvány után most a nehéz gazdasági helyzet és a szomszédunkban dúló háború vet árnyékot a mindennapjainkra.

– Hogyan jellemezné a Rudolf Péter vezette teátrumot?

– Az üres színház nem színház. A Vígszínház pedig nagy színház, még üresebbnek látszik, ha csak lézengenek a nézőtéren. Alaptétel, hogy sokszínű programot kell kínálnunk, amivel sokféle és nagy számú nézőt tudunk megszólítani. Egyszerre kell hagyományőrzőnek és jelen idejűnek lenni. A színháznak ugyanis nem szabad kiszakadnia abból a világból, amelyikhez és amelyikről szól: nekünk arról kell beszélni, ami minket körülvesz, ráadásul szórakoztatóan. Szórakozásnak tekintem a katarzis minden formáját. Minden a létrehozók összetettségétől és a befogadó nyitottságától függ. A számok alapján úgy néz ki, eddig jól tettünk a dolgunkat.

– Mi vonzza leginkább ide a nézőket? A hagyományok vagy az újítások? A klasszikusok vagy a kortárs?

– Nem vagy, hanem és! Mindig mindenhez kell kuriózum: vagy a címnek vagy a szereposztásnak, vagy a rendezőnek, vagy a színre állítás hogyanjának vonzónak kell lennie. Például amikor felkértük David Doiasvili grúz rendezőt Közép-Európa sokadik Sirály-előadására, pontosan tudtuk, nemcsak lefújja majd a port a Csehov-darabról, hanem közben olyan orkánt csinál, hogy expresszív előadásáról hosszan beszél majd a néző a fodrásznál meg a mellette ülőnek az irodában. A legfontosabb marketing ugyanis maga a közönség, vagyis a szájhagyomány. Ugyanezt reméljük Doiasvilitől a 2023/24-es évadban a szintén jól ismert Schiller-darab, az Ármány és szerelem rendezésekor. Másik példa lehet, hogy a Vígszínház hagyományait követve műsorra tűzzük Molnár Ferenc Üvegcipőjét. Mohácsi János természetesen megtartja majd a „molnári magot”, de biztosra vehetjük, hogy rendezőként komoly hozzáadott értéket képvisel a színészek által nagyon élvezett kavalkáddal. Ugyanez érvényes a többi bemutatónkra is: Presser Gábor–Sztevanovity Dusán szerzőpáros a Pinokkió zenés változatán dolgozik, amit Keresztes Tamás rendez majd a Vígben. Míg a Pesti Színházban Hegedűs D. Géza az Amadeust, Horváth Csaba pedig Goldoni A hazug című vígjátékát rendezi.

– A padlás, A dzsungel könyve, a Pál utcai fiúk és a többi nagy sikerű musical, ifjúsági előadás magasra tette a lécet a Pinokkiónak!

– Így igaz. Marton László igazgató elképesztő érzékkel adott teret ezeknek az ikonikus előadásoknak, és tehetséges emberek sora – Hegedűs D. Gézától Presser Gáboron és Dés Lászlón át Geszti Péterig – nyúlt a kiváló alapanyagokhoz. Folytatni kell ezt az utat, hiszen a legeslegnagyobb felelősségünk a gyerekekkel szemben van. A Pinokkió a legfontosabb emberi értékekről beszél. Nem véletlenül a világ legolvasottabb mesekönyve. Ha ezek a kis prücskök megnézik és megszeretik a Pinokkiót, remélhetőleg később is jönnek velünk tovább moralizálni, és szerencsés esetben egy életre a Vígszínházhoz kötjük őket. Ismerni és szeretni kezdik ezt a remek színészgárdát. Együtt nőnek fel a fiataljainkkal, és velük együtt tisztelik a „nagy öregeinket”.

– Úgy fogalmazott korábban, hogy a színháznak a világunkról kell szólnia – ez bizony érzékeny terület lehet, a politika határán innen vagy túl. Mennyire kell vigyáznia igazgatóként arra, nehogy valahová besorolják a színházat?

– Én nem vigyázok. Én így gondolkodom. Ha elkezdek vigyázni, akkor az már nem én vagyok. Úgyhogy inkább nem taktikázom. Szerintem a színháznak mindenkor az a dolga, hogy kérdéseket tegyen fel. Ha ezek a kérdések valakiknek kellemetlenek, akkor is föl kell tenni. Az igazán jó előadások nem felkiáltójelesek, hanem kérdőjelesek. Akkor működik jól egy színház, ha a nézőkkel együtt gondolkodunk: az előadással nem toljuk az arcukba demagóg módon vagy didaktikusan, hogy mit gondolunk mi, és azt gondolják ők is, hanem hagyjuk, hogy bejárjanak egy érzelmi-értelmezési utat. Kíváncsinak kell lenni, talán ez a leglényegesebb mindkét oldalon. Összefoglalva: nem kell, hogy lavírozzak, mert egyszerűen a Vígszínház alkatának megfelel az én alkatom.

– Tudom, hogy rendkívül elfoglalt, mint színigazgató, mégis szakít időt arra, hogy megmutassa magát többek között színészként a Barátom, Harveyban vagy a Szeget szeggel rendezőjeként is. Miért fontos ez önnek, ennyi sok elismeréssel a háta mögött?

– Az embert nem az elismerés izgatja, hanem a saját szakmája, hol rendezőként, hol színészként. A számára fontos történetek elmesélésének része akar lenni. Hiányzott a deszka, a vígszínházi. Ott állni, ez semmihez sem hasonlítható. Színészként és rendezőként is más szemszögből látni, hogyan működünk. Veszélyes lenne csak a harmadik emeleten ülve megélni az intézmény mindennapjait. Annak idején Ford is így gondolkodott – igaz, ő a fiát küldte le a futószalag mellé. Lehet, nekem sem ártana a műszakkal arrébbtolnom egy-két dolgot. Nem tudom, mennyire lennék hasznos...

– Apropó, gyerekek! Ösztönös mintakövetés vagy esetleg némi szülői elvárás hatása, hogy gyermekei a művészet területén találták meg a hivatásukat?

– A feleségemmel (Nagy-Kálózy Eszter Kossuth-díjas színésznő – a szerk.) sosem erőltettük rájuk a színházat, nem voltak „színházi gyerekek”. Viszont az nálunk természetes volt, hogy miközben mondjuk a gyerekek játszottak, mi Eszterrel előadásokról, filmekről beszélgettünk, ötleteltünk.

Akarva-akaratlanul a része lett az életüknek. Huszonhárom éve játsszuk együtt az És Rómeó és Júlia című darabot, amiben az összes szerepet ketten adjuk elő, ez Vámos Miklós ötlete volt. De a miértre keresvén a választ megpróbáltuk úgy elmesélni a történetet, mintha a gyerekeinkhez szólnánk. Így is fogtunk hozzá. Van egy olyan videófelvételünk, ahol a gyerekeink ülnek a kanapén, nekik játszunk, és én úgy válok dajkává, hogy a fiam bedob nekem egy bugyit, amit a fejemre húzok. Közben sajnálatos módon egy gyertyával leégettem Veronát, pedig három órát építettük legóból.

Úgy tűnik, mindez hatott rájuk. Flóra Montrealban végzett színész szakon, most két világ között ingázik. Szonja – akárcsak én – a Marton-osztályban végzett, most a miskolci színházban játszik. Olivér filmrendező, több díjat nyert már, és Cannes-ban is bemutatkozhatott a vizsgafilmjével.

– Kritikusok egymással?

– Mi mindig jókat és őszintén beszélgettünk, kölyökként is nagyon pontosan szóltak hozzá mindenhez. Azt viszont meg kellett tanulni, hogy egy szakmai hozzászóláskor az őszinteség és a végtelen szeretet jegyében sem lehetünk érdesebbek egymással, mint másokkal. Na, és jól kell megválasztani az időpontot! Közvetlenül premier után például csak olyat és csak jót szabad hozzászólni, ami az előadás jövőjét segíti.