Időt kell szánni az emlékezésre

– „Amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja” – mondja a pap az elkeseredett Cecey Péternek vigasztalásul a kislánya elrablása után az Egri csillagokban. Így van ez?
– Igen, de nagyon nehéz ezt elhinni, átélni, elfogadni, valamint hozzáidomulni ehhez a gondolathoz. Az egyéni és a családi életünkben egyaránt folyamatosan vannak veszteségek. A veszteség fogalmát első megközelítésben nem kell nagyon drámaian felfogni, mert minden, ami elmúlik, ami távol kerül tőlünk, ami már nem alkotja a mi részünket, pszichológiai értelemben valamilyen módon veszteségnek tekinthető. Azok a dolgok, emlékek, amelyeket beépítünk magunkba – például képpel, hanggal, érzékelésekkel –, segítenek abban, hogy bizonyos esetek ne jelentsenek igazi veszteséget számunkra. Ez igaz az embertársaink bármilyen módon történő elvesztésére is. Például a szülők kisebb-nagyobb veszteségként viszonyulhatnak ahhoz, amikor a gyermek kiröpül a családi fészekből. Családterapeutaként gyakran találkozom azzal, hogy egy válás után is tovább élnek a megszűnt kapcsolat hatásai. A halálon keresztül történő veszteség esetében is arról van szó, hogy a mindennapi aktív életünknek az elhunyt már nem része, de mégis hatással van ránk, mert bennünk él az emléke. Tehát a mindennapi életünket észrevétlenül befolyásolják az elveszített, elhagyott kapcsolatok.

– Ez adhat reményt a veszteséget elszenvedőnek?
– Ha valakivel tudtam jó emberi kapcsolatban élni, érezhetem úgy, hogy olyan ember vagyok, aki képes szeretni, alkalmazkodni, együttműködni, tudja az életét másokkal együtt örömmel eltölteni. Tehát ez a képességem nem vész el, csak ebben elvesztettem egy társat: akár szülőt, barátot, házastársat, testvért. Mi, terapeuták azzal foglalkozunk többet, amikor egy elvesztett kapcsolat feszültségekkel van tele. Nagyon megterhelő és nyomasztó tud lenni egy olyan megszűnt kapcsolat – és sokáig visszakísért –, amelyben sok minden megoldatlan maradt. A jó kapcsolatokat könnyebben, akár hálaérzettel tudjuk elengedni, arra gondolva, hogy milyen jó viszonyban voltunk az eltávozott személlyel. Fontos, hogy tudatosan megőrizzük a pozitívumokat, és azokra a dolgokra gondoljunk, amikről jó beszélni. Ezekből erőt tudunk meríteni, és ez reményt adhat számunkra.

– A pszichológusok veszteség-feldolgozásról, gyászfeldolgozásról beszélnek. Van ennek meghatározható folyamata?
– Sokat ír erről a szakirodalom. Amikor a veszteség hirtelen beüt, akkor az ember általában ezt el sem hiszi, tagad, és kimondja, hogy „ez nem lehet igaz”. Ezt követi egy döbbent, dermedt tudomásulvétel, hogy „ez mégis így van”. Ezután a lélek tiltakozik, jön a harag, a düh, az önvádlás és a bűnbak keresése, arra keresve a választ, hogy „miért lett így”. Ebben el lehet fáradni, a valóság egyre egyértelműbben jelentkezik, és ekkor az a jó, ha az ember el tud jutni a tudomásulvételhez. Ez viszont mindig komoly lehangoltsággal, bánattal jár. Tudomásul kell vennem, hogy valaminek vége, valami hiányozni fog, általában bármilyen veszteséggel együtt jár az, hogy én az értékeimből veszítek el valamit. Fontos, hogy ebben a lehangolt, reményt és értéket vesztett állapotban úgy ­tudjak továbbmenni, hogy legyen valaki, akivel megbeszélhetem az érzéseimet. A korábbi fázisokban is mindig keresni kell társat, de a veszteség megélésének mélyében, a veszteséggel való szembesülés állapotában legyünk képesek az emlékeket aktívan visszaidézni, továbbá a jó és a rossz élményeket szétválogatni.

– Ehhez kellenek a társak?
– Igen. A gyászt egyedül nem igazán lehet feldolgozni, mert a beszélgetőtárs tudja megerősíteni az igazunkat, és biztosít minket arról, hogy nem kell lelkiismeret-furdalást éreznünk. A másik ember tehát a visszajelzést adja azzal kapcsolatban, hogy amit én érzek, az valós, és így nyerhetnek igazolást a gondolataink. Az utolsó fázis az, amikor a lehangolt állapotból kezd kijönni az ember, és már tervezi a jövőt. A sorrend változhat, és az is előfordulhat, hogy egyesek beleragadnak a bűnbakkeresés fázisába. A társak a külső valóságot képviselik, kívülről látják az én belső valóságomat és a körülményeket, valamint a fájdalmat és a dühöt tudják enyhíteni.

– „Az ember múlhatatlan ezen a földön, addig él, míg valaki emlékezik rá” – írta Szabó Magda. Miért és kinek fontos az emlékezés?
– Szabó Magda gondolata azokra vonatkozik, akik elmentek, és akiket vigasztalhatott az az érzés, hogy lábnyomot hagytak maguk után, vagyis akiknek fontos vagyok, ők emlékeznek majd rám. A másik oldalon viszont azok vannak, akik elveszítették a szerettüket, és azért emlékeznek rá, mert az ő életük gazdagsága csökken ezzel a veszteséggel. Az emlékezés egyfajta értékmentés is. Halottak napján, amikor szeretteink értékeit emlegetjük, például kitartásukat, szorgos munkájukat, áldozatkészségüket, fontos ezeket megfogalmaznunk. Mindezeket azért is kell ismernünk, mert ezzel annak az értéke is megfogalmazódik, amink nekünk van. A halottak napja generációkon átívelő módon fogalmazza meg, hogy a mi életkörülményeinkért valakik korábban keményen dolgoztak és küzdöttek. Ezért is fontos, hogy a család leüljön beszélgetni halottak napján.

– Mintha erre manapság kevesebb időt szánnánk.
– Pedig nagyon fontos lenne egy-egy ilyen beszélgetés. A halotti tor szerepe is az, hogy az elhunyt értékeit emlegessék a hozzátartozók. Tudatosan kell dolgoznunk azon, hogy megfogalmazzuk a múltbeli értékeket. Családterapeutaként szoktam kérni a klienseimtől, biztosítsanak teret annak, hogy a családban mindenki ossza meg a jó és rossz emlékeit arról, akire emlékeznek. Mindenkinek olyan családi beszélgetéseket kívánok, amelyek kisimítják a lelket. Időt kell tehát szánnunk az emlékezésre.

– A Covid-vírus pusztítása után háború kezdődött a szomszédos országban, most pedig a Szentföldön is fegyveres harcok zajlanak. Mit okoznak ezek az események az emberek lelkében?
– Az ilyen krízisidőszakok kimondottan felerősítik a halál, a mindent – házat, vagyont, családtagot – elveszítünk lehetőségét és gondolatát. Tehát a meglévő dol­gaink elveszíthetősége dübörög szembe velünk. Ez mindenkit arra késztet, ne csak az élet mindennapjait élvezze, hanem elkezdjen gondolkozni azon, hogy minden – a vagyon, az egészség és az élet egyaránt – mulandó. Ez azt jelenti, hogy napjainkat, óráinkat jobban meg kell becsülnünk, amíg egészségünk, nyugalmunk és békességünk van. Minden erőnket arra kellene összpontosítanunk, hogy je­­lenünket tegyük örömtelivé, hasznossá – azért, hogy legyen értelme az életünknek.

– De a mulandósággal nagyon nehéz szembenézni.
– Igen, és ez próbára tesz minket. Kérdés, hogy tudunk-e számot vetni? A pandémia kitörésekor az idősebb generáció első gondolata az volt, hogy mit és mennyi értékvesztett tárgyat hagy majd itt a gyerekeire, unokáira. Ezért sokan elkezdtek rendet tenni maguk körül, ismerek olyan embert, aki például ötven év iratanyagát selejtezte. Az ilyen időszakokban másként látjuk, hogy mi az, aminek van értéke, tehát elválnak egymástól az értékes és az értéktelen dolgok.

– És minek van értéke?
– Ez minden ember saját értékrendjétől függ. Van, aki számára az emberi kapcsolatok, a szeretetkapcsolatok a fontosak: a családtagok, barátok támogatása és segítése. Van, akinek a tárgyi világ, vagy éppen a pénz a meghatározó, és büszke arra, hogy mennyit hagy örökül. Más tudományos vagy alkotói lábnyomot akar hagyni maga után. Tehát rengeteg válasz lehetséges arra, hogy kinek mi a lényeges. Mindig ott kell kezdenünk, hogy feltegyük magunknak a kérdést: számomra mi a fontos, mi az, amitől a legnehezebben válok meg, és mi az, amit a legkönnyebben el tudok engedni? A krízisidőszakok az embert mindig arra késztetik, hogy mindezt újra átgondolja. A gyász és a veszteségek ideje, a halottak napja emlékezése adjon mindenkinek időt és helyet a befelé figyelésre, hogy még jobban megismerje önmagát. Használjuk ki arra a mostani időszakot, hogy elgondolkozzunk azon, milyen értékeket, emlékeket őrzünk, és miket szeretnénk még alkotni az előttünk álló időben, mert sosem tudhatjuk, mennyi idő áll még rendelkezésünkre.