Kik vagyunk mi, magyarok?

– Milyen céllal jött létre a Magyar Összetartozás Intézete?

M. Gábor: – A bizonytalanságok és veszélyek korában élünk. Covid, migráció, háborúk, gazdasági lassulás – mindezen kihívásokkal terhelt korban csak az a nép lehet sikeres, amelyik ismeri önmagát: történelmét, hagyományait, kultúráját, művészetét és nyelvét. A Magyar Összetartozás Intézete szeretné bemutatni, kik vagyunk mi, magyarok, és miért jó magyarnak lenni a világban.

M. Anita: – Fontos hangsúlyozni, hogy ez az új intézet nem kizárólag a határon túli magyarokkal foglalkozik, hanem a magyar identitás kutatásával, valamint a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok kapcsolatának erősítésével is. Szerencsére napjainkban már számos intézmény fókuszál a határon túli magyarok ügyeire; a Magyar Összetartozás Intézete azonban újítónak számít abban, hogy az identitás kérdéséhez komplex módon, több tudományágat és fiatalokat is bevonva közelít. Ezenkívül mi a magyarság jelenét kutatjuk, nyilván a múlt prizmáján keresztül nézve, de mindenképpen a jövőre koncentrálva. Azt keressük Kárpát-medence-szerte, sőt még annál távolabb is – mindenhol, ahol magyarok élnek –, hogy milyen még meglévő magyar értékekre lehet támaszkodni ahhoz, hogy a nemzeti identitást, az értékközpontúságot stabilizálni és erősíteni tudjuk ebben a zilált világban.

– Három évtizednyi kutatómunka áll önök mögött. Hogyan kezdődött az ez irányú érdeklődésük?

M. Anita: – Egyetemista korunkban jártunk először Erdélyben, a Gyimesekben. A csángó paraszti világot igyekeztünk megérteni, az alapvetően néprajzos-szociografikus kutatómunkánk „fejlődött” történelmi oknyomozó munkává. A rendszerváltás óta elsősorban a határon túli magyarsággal foglalkozunk, ezen belül az utóbbi időben az ottani arisztokrácia kutatásával is.

– Az önök munkamódszere meglehetősen idő- és munkaigényes!

M. Gábor: – Így igaz. Elmélyülten igyekszünk közelíteni a té­máinkhoz: többször visszamegyünk ugyanarra a területre, ugyanazokhoz az emberekhez, újra és újra beszélgetünk velük. Így folyamatában látjuk a fejlődést vagy épp a romlást. Amikor közvetlenül a rendszerváltás után elkezdtük az újságíró-ismeretterjesztő munkánkat, ez még ismeretlen terepnek számított idehaza; tulajdonképpen a szórvány szót is – ami egy szomorú hungarikum – részben mi vittük be a szélesebb köztudatba a sajtó felületén keresztül. A kutatóközpontok, nyilvánvalóan magas színvonalú kutatómunkát végezve, a szakmának, az elit értelmiségnek és a döntéshozóknak készítik az anyagaikat, míg mi mindig is még szélesebb rétegek, több nemzedék megszólítására törekedtünk a könyvekkel, filmekkel, vándorkiállításokkal. Azt gondolom, hogy az MCC mindezekre figyelt föl, ebben látnak jövőt és lehetőséget, ezért bízták ránk az új intézetet.

M. Anita: – A kutatómunkánk során olyan új témákat is feltártunk, amelyek szintén nem szerepeltek korábban a közbeszédben; gondolok itt például a magyar hadifoglyok rehabilitációjának fontosságára. Egyedülálló, ahogy történelmi hűséggel mutattuk be az első világháborús magyar hadifoglyok kálváriáját is. A szardíniai Szamár-szigeten, Asinarán működött több mint száz éve az osztrák–magyar hadsereg katonáinak egyik hadifogolytábora. A szerb hadszíntéren fogságba esett katonákat sok száz kilométeren át terelték a Balkánon, majd napokig marhaszállító gőzhajók gyomrában hánykolódtak, mire Szardíniára értek. Ott aztán folytatódtak a balkáni ha­lál­mars túlélőinek szenvedései…

M. Gábor: – A világon először mi jártuk végig a fogolymenet útját, feltérképeztük a haláltáborokat, aztán könyvben és filmen is feltártuk az elhallgatott történeteket, így állítva emléket Asinara áldozatainak. Aki napjainkban arra jár, a balkáni „halálútvonalon” emléktáblákkal találkozhat; Áder János köztársasági elnökként 2016-ban ellátogatott a szigetre, ahol emlékművet avatott a magyar áldozatok tiszteletére. Ez a példa is bizonyság arra, hogy legyen szó a szórványról, arisztokráciáról, kastélysorsokról vagy hadifoglyokról, mindenkor széles közönséget szeretnénk elérni. 

– Kinek a felelőssége az, hogy a határon túli magyarok hogyan érzik magukat?

M. Gábor: – Elsősorban a mindenkori politikai elité. De az intézet a magyar identitás kérdéseit, problémáit nem aktuálpolitikai alapon közelíti meg, hanem tudományosan és empirikusan. Az előző példáinkból is látszik, mennyire fontos a közvetlen tapasztalat. Régi vágyunk, hogy átadjuk mindazt a tudást, amelyet mi ketten együtt módszertanban kikísérleteztünk – az MCC-ben itt a lehetőség, bevonhatjuk a diákokat is e részben újságírói-oknyomozói, részben történészi, részben alkotómunkába.

M. Anita: – Azt szeretnénk többek között megtanítani a diákoknak, miként kell bizalmat építeni az emberekben, hogy megnyíljanak, ez a legeslegfontosabb. Elméleti kutatás, terepmunka, a kutatási eredmények feldolgozása filmen, kiállításon, könyvben, szakmai és művészeti előadásokon, kerekasztal-beszélgetéseken, a médiában – dióhéjban ebből áll majd a munkánk a jövőben.

– Mi a soron következő programjuk?

M. Gábor: – December 15-én az MCC Scruton közösségi terében ad koncertet a rendkívül érdekes török zenész, Erdal Salikoglu, aki a magyar és török zenei párhuzamokat kutatja. Arról is nevezetes, hogy ő fordította törökre az Egri csillagokat, valamint kortárs magyar műveket. Beszélgetni fogunk vele Törökország megalakulásának és a török–magyar barátsági szerződés aláírásának 100. évfordulója kapcsán is.

M. Anita: – Erdal szerepel Gábornak a Mi a madzsar? című könyvében, amelyben a magyar tudatú néptöredékeket kutatta Ázsiában, Afrikában és Európában. Vannak ugyanis olyan távoli né­pek, amelyek sok évszázad elteltével, a valódi anyaországi kapcsolatok teljes hiánya ellenére is magyar származásúnak vallják magukat. Törökország területén nyolc település nevében is megtalálható a bizonyos madzsar előtag; ezek közül a legérdekesebb talán Ma­carköy, azaz Magyarfalu, itt ismertük meg a zenészt.

– Mára milyen mértékű a határon túli magyarok asszimilációja?

M. Gábor: – Rendkívül felgyorsult, főleg a vegyes házasságok által adják fel a magyar nyelv használatát. A napokban kaptam például a hírt, hogy meghalt egy kis mezőségi falu utolsó magyar lakója, a 90 éves Szabó Irma néni. Drámai pillanat, amikor utoljára húzzák meg a régi református templom harangját, mert az utolsó magyar is elment. Elég könnyen kiszámítható, hogy onnantól mi lesz annak a falunak a magyar arculatával. Még egy-két emberöltő, és gyakorlatilag eltűnhet az egykori magyar jelenlét minden nyoma. Az intézet az értékek felmutatása mellett nagyon fontosnak tartja az értékek veszélyeztetettségének a megmutatását is. 

M. Anita: – Három évtized alatt rengeteget kaptunk a személyes találkozásokból, beszélgetésekből, és szeretnénk hinni, hogy ez nem egyoldalú kapcsolat. A nemrég elhunyt Irma néni vak volt, és ahányszor meglátogatta őt a lelkész, mindig felolvasta Gábor róla szóló írását a Láthatatlan kastély című könyvből.

– Mivel lehet a külhoni fiatalokat arra ösztönözni, hogy a magyar identitásukat megőrizzék?

M. Gábor: – Azzal, ha erős magyar kultúrát mutatunk föl nekik. Napjainkban a fiatalok jó része már egészen másfajta kultúrafogyasztó, mint a felmenőik, ők már el sem tudják képzelni az életüket wifi nélkül – nyilván őket máshogyan kell megfogni, számukra élményszerűvé kell tenni a magyarságtudatukat. Büszkék lehetünk egyedülálló tudományos, művészeti, sportteljesítményeinkre, példát vehetünk történelmi nagyjainkról. Nemcsak „történelemkönyv-ízű” figurákra gondolunk, hanem élő személyekre is. Példaként lehet állítani eléjük mondjuk az erdélyi főnemesség tagjait vagy akár a leszármazottaikat, akik már Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon születtek, és a kényelmes életüket hátrahagyva visszatértek szülőföldjükre, Erdélybe, küzdeni az elemekkel meg a román joghatóságokkal. Az ő magyar identitásuk nagyon izgalmas, egy fiatalban kérdéseket ébreszthet, egyszersmind az életútjuk húzóerőként működhet.