Megnyílnak az ajtók és a lelkek

Miként gyógyít az ének? Mit jelentett egy budapesti tanárnőnek, hogy egy palócföldi asszony temetésén énekelhetett? Hogyan érdemes ünnepelni? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk dr. Lovász Irén antropológustól, a Károli Gáspár Református Egyetem docensétől. A Kossuth-díjas énekművésztől azt is megtudhattuk, hogy mit nevezett el akusztikus köldökzsinórnak, és mi az, amit mindenképpen elénekel az egyetemi előadásain.

InterjúT. Németh László2023. 12. 23. szombat2023. 12. 23.

Fotó: Cseke Csilla

Megnyílnak az ajtók és a lelkek Fotó: Cseke Csilla

– Áldás, hogy énekelhetek – fo­gal­mazott egy korábbi beszél­ge­tésben. Hogyan értsük ezt?
– Az éneklés óriási erő és képesség, segít a lelki nehézségek megoldásában. Édesanyámtól már az anyaméhben megkaptam ezt az önkifejezési eszközt. Gyermekkoromban a hagyományos éneklés számomra olyan természetes volt, mint a levegő. Azt csak kutatóként fogtam föl, hogy ez mekkora nagy áldás. Gyermekkoromban azt hittem, hogy mindenkinek énekel az édesanyja, aztán később rájöttem, hogy ez nem így van. Az énekléssel nemcsak önmagunkat, hanem a közösségeinket is tudjuk segíteni, gyógyítani. A hagyományos társadalmakban, a paraszti kultúrában az éneklés sok problémára adott megoldást a születéstől a halálig, és az ünnepnapok megélésében is nagy segítséget nyújtott.

– Akár most, adventben is?
– Igen. Most olyan időszakában vagyunk az esztendőnek, amelyet a hagyományos paraszti kultúrában énekkel tettek szebbé és meghittebbé. A házról házra járó, jókívánságmondó, adománygyűjtő rítusénekek a téli ünnepkörben Luca napjától – a betlehemes játékokon át a regős énekeken keresztül – egészen vízkeresztig tartottak. Az emberek kidolgozták a társadalmi kommunikáció rítusait, amelyekben természetes módon kívánták egymásnak, varázsolták, ezzel teremtették is a testi-lelki jóllétet (mai szóval wellnesst), a bőséget, az áldást, a termékenységet. A lélek kiáradása őszinteséget, bizalmat adott a másik iránt. Ha valaki énekszóval kopogtatott be a szomszédjához, akkor nemcsak az ajtók, hanem a lelkek is megnyíltak.

– A mai wellness már arról szól, hogy megtelnek a szállodák az ünnepre.
– Pénzért vesszük meg a jóllétet. Ez a különbség az archaikus és a modern kultúra között. Azt tanítom a diákjaimnak az egyetemen, hogy a népi kultúrában a rítusokkal mindenki aktív alkotórésze a kultúrának. Ma már nem alkotjuk azt, hanem passzívan fogyasztjuk, megvásároljuk a kultúraipar termékeit.

– Vannak, akik csak legyintenek, hogy az archaikus kultúra már a régmúlt egy darabja.
– Pedig az archaikus kultúrának vannak olyan elemei, amelyeket ma is lehet alkalmazni. Lehet másolni egy-egy alkotást, népdalt, hímzést, és attól még használhatóvá válik. Sőt, lehet a mai világunkra alkalmazva, a modernitás elvárásaival, de a hagyományos értékekkel ma is használható kincseket alkotni. Ez megjelenhet például az öltözködésben, a zenében vagy az építészetben. A bartóki modell is azt mutatja számunkra, hogy a népzenét hitelesen lehet alkalmazni a kortársban.

– Idén megjelent a Gyógyító hangok sorozat negyedik lemeze: az Égi hang, a Belső hang, a Női hang után a Gyógyító hang. A Belső hang című lemezét évek óta anorexia nervosában szenvedő kamaszlányok terápiájában használja dr. Pászthy Bea pszichiáter a gyermekklinikán. Miként gyógyít a hang, az ének?
– Az éneklés hatásának van fi­zio­lógiai alapja, amikor nem számít, mit éneklünk, csak az, hogy az éneklés a saját testünkben kialakult fizikai rezgés. A testünk, mint egy nagybőgő, lép kapcsolatba a hangszalagjaink rezgésével. Ha jól bánunk vele, akkor a hanghullámok a saját lelkünk húrjaira rezdülnek. Tehát ha a fizikai hanghullámok és a lélek húrjai együtt zengnek, akkor tud a test és a lélek gyógyulni az énekléstől. Ezután beszélhetünk arról, ami a magyar parasztság számára is nyilvánvaló volt, hogy az énekléssel könnyebbé válhat az élet, hiszen kiénekelték a bánatukat, az örömüket, megénekelték az ünnepeiket, reggeli és esti imádságaikat. Hitték, hogy aki énekel, kétszer imádkozik. Édesanyámnak mindenre volt éneke, és én magam is megtapasztaltam, hogy a születéstől a halálig elkísér bennünket az ének. Ő fogantatásomtól kezdve énekelt nekem, majd később együtt énekeltünk, amikor a kórházi ágyán a kezét fogtam, és mielőtt elengedtem őt, én énekeltem el neki a kedves zsoltárait.

– Akkor is megélhette, hogy mekkora áldás az ének.
– Igen. És egy másik példát is hadd mondjak arra, hogy mekkora áldás. Amikor édesanyám alz­hei­meres­ként elkapta a koronavírust, egy kórházi zárt Covid-osz­tályon is az ének gyógyította. Erzsébet-naptól szilveszterig nem látogathattuk, telefonon sem tudtunk beszélni vele, de sikerült legyőznie a vírust. Vettünk neki egy kis magnót, úgy hallgatta kedves dalait, az ő saját hangján és az enyémen. A kórházi ágya mellett folyamatosan szólt az ének, olyan volt ez, mint egy akusztikus köldökzsinór. Gyógyu­lása közben ő nem a levegőért küzdött, hanem énekelt. Az énekhallgatás és a dalolás megerősítette a lelkét, visszaadta identitása tudatát, segített visszatalálni önmagához a steril kórházi világban a védőfelszerelésbe öltözött orvosok és ápolók között. Kiderült, hogy a kórházi személyzet is hallgatta az énekeket. Amikor újév napja után meglá­to­gathattam, az én esti imádságom szólt a folyosón.

– Nemcsak a népdalokat, hanem az archaikus népi imádságokat is kutatja és énekli. Összekapcsolódik a vallás és a művészet?
– Közös a gyökerük. A művészetnek is az az eredeti funkciója, hogy a gyógyítás és a szakrális kommunikáció eszköze legyen, hogy segítse az embert a természetfelettivel való kapcsolattartásban, és az élet szebbé, jobbá tételében. Ezt tanítom az egyetemi diákjaimnak is, miközben eléneklem nekik a Fellegajtó-nyitogató című kalotaszegi népdalt. Adott pillanatban be kell vonni őket érzelmileg is, nem lehet csupán az ismeretátadásra törekedni.

– Miként lehet megismertetni az énekeket?
– A hazai pedagógiának nagy a felelőssége abban, hogy Kodály országában a Kodály-koncepció átadása még mindig sok hiányossággal küzd. Már óvodás korban azokat az „eszközöket” lenne ajánlatos megtanítani a gyermekeknek, amellyel a saját problémáikon tudnak segíteni. A szolfézs bemagoltatása helyett az éneklés örömét kellene nekik átadni. A néphagyományt a művészetkommunikáció és a művészetterápia oldaláról kell megközelítenünk. Fontos, hogy az öngyógyítás lehetőségét megismertessük a gyerekekkel, hiszen semmi nem értékesebb, mint az ő lelkük. Nem a hagyományt kell megmentenünk, hanem a hagyományos értékekkel a gyermekeink lelkét.

– Hogyan gyűjti az énekeket?
– Nagy empátiára van szükség, hiszen meg kell érezni és ismerni a mindennapi életét annak, aki énekel nekünk. Sokat gyűjtöttem Erdélyi Zsuzsannával, és megfigyelhettem, hogyan nyíltak ki előtte a parasztasszonyoknál az ajtók és a lelkek. Az archaikus népi imádság nagyon intim műfaj. Sokáig nem is volt szabad beszélni róla: egyaránt tiltotta az egyház és a párt, sőt még a családtagok is rászóltak az imádságot mondó idős asszonyokra. Amikor 1968-ban Nagyberényben Babos néni elmondta az első archaikus népi imádságot Erdélyi Zsuzsannának, akkor ő rájött, hogy a középkor szólal meg az asszonyokból. Aztán bíborosi segítséget is kapott a kutatásaihoz.

– Önnek is van Babos nénije?
– Ó, igen. Sok időt, még éjsza­ká­kat is eltöltöttem a fedémesi palóc Margit néninél. Amikor reggel felébredt és motyogta az imádságot, én már rögtön kapcsoltam be a magnót. Elárulta nekem azt is, hogy mit és mikor mond. A szónak teremtő erőt tulajdonított. Amikor sztrókot kapott, és lebénult az egyik oldala, az egyik mutatóujjával elkezdte legépelni a tudását. Az orvosok azt mondták neki, hogy három évvel éli túl a sztrókot, majd az énekkel, az imával és a kötelességtudatával megerősödve 25 évet élt még utána. Óriási felelősségtudat volt benne, hogy átadja az őt követő generációknak mindazt, amit az őseitől tanult. Nagy kitüntetést jelentett számomra, hogy a lánya felkért, énekeljek a temetésén. Én, a budapesti tanárnő egy palóc faluban énekelhetek? – tettem fel magamban a kérdést. Zsuzsa néni azt mondta, hogy ezt a megtisztelő felkérést el kell fogadnom.

– Hogyan lenne érdemes ünnepelnünk?
– A szakrális világ rendjét meghatározza a karácsony, a húsvét és a pünkösd ünnepének sora, és mindegyiken utalunk a másikra is. Egy moldvai csángó karácsonyi ének így záródik: „Nem láttam én szebb gyümölcsfát / Mint a Krisztus keresztfáját / Mert az vérrel virágozik / Szentlélekkel gyümölcsözik.” Mindig benne van a születésben a halál gondolata, és a Lélek ajándéka is. Az archaikus vallásossággal élő ember kerek egészében látta az esztendőt. Ez stabilitást adott számára, mert mindig tudta, hogy hol van az ő élete az egészhez képest, és énekkel ünnepelt, mert az áldást jelentett számára. Magam is így igyekszem megélni az ünnepeket: énekkel és imádsággal. Az énekkel áteresztve testünkön-lelkünkön a dalt, mely a lélek kiáradása, az ünnep lényegéhez kerülhetünk közelebb.