Elvehető-e az emberélet?

– Honnan ered a halálbüntetés iránti érdeklődése?

– Egyértelműen a helyszínek kezdtek érdekelni. Tízéves koromban a családunkban tragédia történt. Ismertem a gyilkosság és az öngyilkosság helyszínét, gyerekfejjel sokat gondoltam rá. Amikor később olvastam Fejes Endre Jó estét, nyár, jó estét, szerelem című regényét, majd láttam a musicalt a Vígszínházban, akkor is a helyszínt akartam látni élőben. A könyv alapjául egy megtörtént bűncselekmény szolgált, ami engem annyira izgatott, hogy amikor sok évvel később a sport- helyett a bűnügyi újságírás felé fordultam, a pilisi vadásztársaságtól megkérdeztem a pontos GPS-koordinátákat, és megkerestem a régi gyilkossági helyszínt a Normafánál. Eredetileg azért jelentkeztem a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kriminalisztika mesterszakára, hogy szakújságíróként tisztában legyek a jogi fogalmakkal, de idővel a nyomozástan iránti érdeklődésem elmélyült, jelenleg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Rendészettudományi Doktori Iskolájában bűntörténettel foglalkozom, a Kádár-korszak kiemelt tárgyi súlyú bűncselekményeit kutatom. Így jutottam el a minősített, élet elleni bűncselekményig, amit a köznyelv gyilkosságnak hív – de a szaknyelvben nincs gyilkosság kifejezés.

– Nemrég jelent meg második könyve Amiért halál járt címmel, amelyben a Kádár-korszak utolsó kivégzettjeinek történetét írta meg. Hogyan válogatott az esetek között?

– Olyan köztörvényes bűncselekményeket – tehát nem politikai és nem koncepciós ügyeket – vizsgáltam, minden megyében az utolsót, amelyek elkövetőjét kivégezték. Egyébként olyan szabály még az '56-os megtorlásoknál sem volt, hogy egy bűncselekményért kötelező legyen halálbüntetést kiszabni, de természetesen tudjuk, hogy az ötvenes-hatvanas években sokkal gyakrabban döntött így a bíróság Magyarországon, és ezen ítéletek többsége politikai nyomásra történt. Ugyanakkor bizonyos brutális emberöléstípusoknál a visszaeső elkövetőre „illett” halálbüntetést kiszabni. 

A rendszerváltáshoz közeledve határozottan érzékelni lehetett a változást: egyre kevesebb halálbüntetést hajtottak végre, többek büntetését változtatták börtönre.

– Milyen mozgatórugók hajtották ezeket a bűnelkövetőket?

– A pénz és az érzelem – ez volt a Kádár-korszakban a két leggyakoribb motiváció, és tudomásom szerint ez a mai napig sem nagyon változott. Tehát: a családon belüli erőszak, a bosszú, a szerelemféltés és a nyereségvágy sűrűn visszatér a kötet bűneseteiben.

– Mikor történt az utolsó kivégzés Magyarországon?

– Két elítélten hajtottak végre jogerősen kiszabott halálbüntetést 1988-ban. Hazánkban az utolsó kivégzett a 28 éves tiszacsegei Vadász Ernő, akit előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett emberölés bűntette miatt akasztottak fel a Gyűjtőfogházban: társával az utcán, lesben állva várták a hazatérő ismerősüket a frissen kapott fizetésével, leütötték, fejbe rúgták, majd különös kegyetlenséggel végeztek vele. Az Alkotmánybíróság 1990. október 31-én eltörölte a halálbüntetést, miután tagjai úgy határoztak, hogy az alkotmányellenes. Az Európai Unió alapszerződésében rögzítve van az az álláspont, hogy a halálbüntetés az EU országaiban nem alkalmazható.

– Mi most a „csúcsbüntetés” hazánkban?

– A jelenleg bűncselekményért kiszabható legsúlyosabb büntetés a tényleges életfogytiglan. Ez azt jelenti, hogy leghamarabb negyven év múlva vizsgálhatják felül, indokolt-e az elítélt további fogva tartása vagy sem. Mivel a bevezetése óta még nem telt el ennyi idő, így nem tudunk erre példát mondani.

– Többek között az Amerikai Egyesült Államok bizonyos államaiban mai napig kiszabható halálbüntetés, nálunk több mint harminc éve nem. Mekkora a visszatartó ereje annak, ha az emberélet az állam által elvehető?

– Visszakérdezek: hogy lehet ezt vizsgálni?! A statisztikák azt mutatják, hogy a kilencvenes években Magyarországon megugrott mindenféle bűncselekmény száma, több volt a gyilkosság is. Egy halálbüntetés-párti erre azt mondja: persze, mert hazánkban 1990-ben megszűnt a halálbüntetés. Igen ám, de később, az ezredforduló után csökkent a súlyos bűncselekmények, köztük az emberölések száma. Tehát valószínűleg nincs a kettő között szoros összefüggés.

– A könyvében megmaradt krónikásnak, nem ítélkezik. Miért nem foglalt állást?

– Ez egy dokumentarista kötet, bűntörténészként az esetek leírásakor a tárgyilagosságra és a tényekre szorítkoztam. De az utolsó fejezet rendhagyó, ebben két neves szakértő véleménye áll szemben egymással a halálbüntetésről. Érdekes, hogy mindkettő érveivel egyet lehet érteni.

– Örülök, hogy ezt mondja! Mindannyian hallottunk már olyan brutális gyilkosságról, ahol – humánum ide vagy oda – az igazságérzetünk a „szemet szemért, fogat fogért” elvért kiáltott.

– Nincs ezen mit szégyellni, ez az ösztönös érzésünk az emberi természet legmélyéről fakad. Amikor a helyszíni szemlén készült régi felvételeken láttam például a kétgyermekes anyuka mellkasából kiálló kést, akkor bizony én is közel kerültem a halálbüntetés-pártiakhoz. Nem meglepő, hogy sok gyilkossági nyomozó, bűnügyi helyszínelő ugyanígy érez, hiszen ők a helyszínen, élőben szembesülnek a brutalitás részleteivel. Az első reakció talán az, hogy aki azt csinálta, az ne éljen tovább.

– A másfél éves gyűjtőmunkája során az előzményektől a nyomozáson át a bizonyítási procedúráig minden fellelhető dokumentumot, fényképet látott. Melyik eset rázta meg a legjobban?

– Az 1985-ös kettős gyilkosság, amely során a Győr-Moson-Sopron megyei Péren Rumi Béla büntetlen előéletű férfi – ami ritka a könyvben – féltékenységből halálra késelt egy házaspárt. Agglegény volt, alkoholista, és talán abban a hitben élt, hogy van köztük valami az asszonnyal, aki közben boldog házasságban élt. Számomra ez az eset több szempontból is nagyon drámai volt. Egyrészt a mi családunkban is késsel és féltékenységből követték el a gyilkosságot, másrészt Péren a két gyerek pár méterrel odébb, bent a házban tévézett, miközben Rumi a villanykapcsolgatással kicsalt szülőket a ház mögött megölte. Gyilkosság esetén feleslegesnek tartom még pluszban erős jelzőket használni, de itt konkrétan vérbe fagyva feküdt a férj és a feleség, amikor másnap a szomszédok rájuk találtak; a gyerekek reggel tőlük kértek segítséget, mert hiába keresték a szüleiket… Rengeteg fotót láttam, beszéltem hozzátartozóval; itt tényleg túl közel kerültem az ügyhöz, az érzelmi megrázkódtatás elkerülhetetlen volt.

– Évtizedekkel később miért keres meg hozzátartozókat?

– Az iratokból sok információt meg lehet tudni, de azt nem adják vissza, hogy milyen volt a tárgyalás hangulata, milyen az érintettek lelki viszonyulása a történethez. Az egyik gyermekgyilkosság kapcsán megtudtam, hogy az asszonynak azóta született két gyermeke. Ez nincs benne az aktákban, de jóleső érzés megtudni és leírni a könyvben.

– Lesz a kötetnek folytatása?

– A harmadik könyv a női kivégzettekről fog szólni. Ezek nem „háztartási” gyilkosságok, mint amikor a kiboruló feleség a fiókból előhúzza a kést és megszúrja az alkoholista férjét. A nők egyébként nem feltétlenül a fizikai erejüket használják, hanem például mérgeznek. Szerencsére sokkal kevesebb az eset, viszont azok meglepően brutálisak.