Beszélni kell a traumákról

– A Benes-dekrétumok több százezer magyart érintettek. A kitelepítési határozat értelmében maximum 50 kilogrammos csomaggal kellett útnak indulniuk a felvidéki magyaroknak, vagy Csehszlovákián belül kényszerrel átköltöztették őket. Az áldozatok és családtagjaik mind a mai napig nem kaptak sem erkölcsi, sem anyagi kárpótlást. Miért nincs még mindig a helyén a felvidéki kitelepítés emlékezete? 
– Vannak olyan XX. századi történelmi traumák, amelyek feldolgozottak, hiszen visszaemlékezések, műalkotások segítik az áldozatokat és leszármazottaikat. A felvidéki kitelepítés története sajnos nem ilyen. Mi azt tudjuk megtenni, hogy a művészet nyelvén beszéljük el a történteket. Az is segíthet, ha elolvasunk egy könyvet, vagy megnézünk egy filmet a traumáról. Így ugyanis az is elkezd beszélni róla, aki addig nem mert. Rengetegen keresnek meg engem is, miután elolvasták a könyvet, megnézték a filmet. Sok nagyszülő nem mert beszélni mindarról, amit átélt, mert mély a fájdalmuk, és ezekről a történésekről nem könnyű beszélni. Sajnos nem tanítottak meg bennünket, hogyan fejezzük ki a fájdalmat, dolgozzuk fel a tragédiát. A baj az, hogy az ember ezt a zártságot tovább is tudja adni a következő generációnak, azt feltételezve, ha nem beszélünk róla, akkor könnyebben elmúlik a fájdalom. De ez nem így van! Az én édesapám nagyon sokszor mesélte el, rajzolta és festette le, írta meg a traumáját. A személyiségéből és gondolkodásából természetesen fakadt, hogy folyamatosan beszélt erről. Én ebben nőttem fel, mindig tudtam, hogy a gyökereink a Felvidéken vannak, ahonnan eljöttünk. Vissza is jártunk oda. Megnéztük édesapámmal, hol volt a házuk, a malom, hova járt iskolába. 

– Édesapja művészetét hogyan befolyásolta a trauma? 
– Folyamatosan jelen volt ez az élmény. Ő nem azért lett futurista festő, mert elutazott Párizsba és ott megismerte ezt az irányzatot, hanem a szekér, az úton levés élménye inspirálta őt. Unikális művészeti utat járt be, amelyben folyamatosan benne volt a nyughatatlanság és az otthonkeresés. 

– A filmben újra végigjárta a menekülés útvonalát januárban, ugyanabban a hónapban, amikor az valóságosan is megtörtént. A helynek, ahol a trauma történt, nagy szerepe van az emlékek felidézésében? 
– Igen, a legelső dolog, amiben Csáky Attila producerrel együtt biztosak voltunk, hogy szeretném újrajárni édesapámék menekülési útvonalát. Nem voltam teljesen biztos abban, mit keresek ezen az úton, de éreztem, hogy nekem vissza kell mennem a tragédia helyszínére. Érdekes út volt, új felismerésekkel. Nagyon szerettem édesapámat, és úgy gondolom, hogy most már értem is őt. Látom, hogy honnan hova ért el, ennek minden aspektusával. Azért is fontos, hogy visszamenjünk ezekre a helyekre, mert nem mindegy, hogy a hozzátartozóinkat szeretjük csak, vagy meg is értjük. 

– Miért most jelentette meg a könyvet? 
– A kézirat eredetileg folytatásokban megjelent 1993-ban az Új Magyarország című lapban. Akkor nagy visszhangja volt. Apu ezt a történetet folyamatosan írta felnőttkorában. Kicsit terápiás írás is volt, mintha újra és újra ki szerette volna írni magából a traumát. Akkor értettem meg, amikor elkezdtem forgatni a filmet, hogy jó lenne, ha apu írásait szélesebb körben is megismernék. 2023-ban sikerült egy napon bemutatni az Urániában a filmet és a könyvet is, ez volt az egész történet kicsúcsosodása. Azóta rengeteg üzenetet kapok, az emberek megosztják velem a történeteiket, olyanok is, akiket már régóta ismerek személyesen, csak eddig arról nem beszéltünk, hogy az ő családjukat is kitelepítették. A könyv a menekülés története, de nemcsak az események, hanem édesapám ér­­zései is megismerhetők belőle. A film nemcsak arról szól, hogy újra jártam az utat, hanem arról is, miért van bennem még mindig sokféle érzés az általuk átélt traumával kapcsolatban az igazságtalanságérzet, a feszültség és a düh mellett. Ez az én „így jöttem” történetem. A film sok lábon áll, történész és művészettörténész szakértő is részt vett a készítésében. Apu olyan sokszor mesélte el és olyan intenzíven adta át nekem az élményanyagot, hogy már az én élményem és traumám is lett. Mintha én is átéltem volna mindezt. Nekem is van erről egy emlékezetcsomagom: apu mindennapos gimnáziumi megaláztatásairól vagy a ház körüli eseményekről, ahogyan ők menekültek. 

– Azt mondják, hogy az átélt traumáknak pozitív hatása is lehet az életünkre. Megerősödünk azáltal, hogy meg tudtuk oldani a nehéz helyzetet. Volt-e esetleg ilyen hatása a menekülésnek az édesapja életére? 
– Nem egyszerű kérdés ez. Véleményem szerint apám hős volt, mert ezt az élethelyzetet gyermekként meg tudta oldani. Jó döntést hozott azzal, hogy a menekülés megszervezését választotta, amikor a családot át akarták telepíteni, így nem kellett kisebbségi élethelyzetben élniük. A sikeres megmenekülés élménye művészi pályáját is alapvetően meghatározta: az a motívumkincs, amellyel dolgozott, a szekér mint metafora ezt szimbolizálja. Fontos, hogy vannak napok az életünkben, amelyek döntő jelentőséggel bírnak életutunkra, apámnak ilyen volt ez a négy nap, amely alatt megtanulta a bátorságot, amely egész életútját meghatározta. 

– Mit gondol, mit érdemes kezdeni a trau­matikus élményeinkkel? 
– Ha megrántjuk a lábunkat, elmegyünk orvoshoz, amikor viszont tele vagyunk érzésekkel, nem foglalkozunk vele. Pedig érdemes lenne. Azt mondják, a második generációban nagyon élnek, a harmadik generációban pedig már elcsendesednek a traumák. A filmben szerepelnek a gyermekeim, nagyon fontosnak tartom, hogy nekik is átadjam a történetünket. Ismerjék meg az édesapám történetét, az én olvasatomat is, és alakítsák ki a sajátjukat. Ugyanis ahhoz, hogy harmonikus életet éljünk, tisztában kell lennünk azzal, milyen traumák lenyomatait hordozza a DNS-ünk. Ezt azonban csak úgy ismerhetjük meg, ha beszélünk a traumákról. Keresni szoktuk az életünkben a példaképeket, pedig nem kell messzire mennünk, sokszor ott vannak a közvetlen környezetünkben. Úgy gondolom, hogy apu ilyen hős példakép volt. Megtanult kiállni magáért, titokban megszervezte a menekülésüket. A nagyszüleim mind az öt gyermeküknek egyetemi diplomát adtak a kezükbe. Édesapám útja is csodálatos, ahogyan a menekülés, majd a nélkülözések – hét évig egy földes szobában éltek – után művész lett. Édesanyámmal harmonikus házasságban éltek, nagy egymásrautaltság és megérkezés volt az ő kapcsolatuk. A bátyámmal mindketten művészek lettünk, továbbadták nekünk az értelmiségi lét értékeit: és milyen érdekes, én az édesapámról készítettem filmet, a bátyám pedig párhuzamosan, ugyanekkor az édesanyánkról. 

– Milyen tervei vannak a továbbiakban? 
– Kárpát-medencei körútra indulunk a filmmel és a könyvvel. Nagyon fontosnak tartom ezt, mert a kisebbségben élő magyaroknak ismert ez az élményanyag, ők is sokszor átélték a magyarságuk miatti hátrányos megkülönböztetést. Mindenütt érteni fogják, mi a jelentősége annak, hogy Baska magyarul beszél, hiszen számukra is rendkívül fontos az anyanyelv. Úgy vélem, hogy édesapám megküzdési stratégiáiban a sajátjukat is felismerhetik, és látva azt, hogy én második generációsként beszélek ezekről a kérdésekről, talán ők is könnyebben meg tudnak nyílni a családtagjaiknak. Bízom abban, hogy a könyvem és a filmem segíthet a beszélgetések elindításában. Így tudjuk továbbadni az üzenetet, hogy mit jelent magyarnak, egy anyanyelvi közösség részesének lenni, és miért fontos az, hogy fel­­dol­­gozzuk a szüleink traumáját és erőt merítsünk az ő történeteikből.