Előre a múltba

– Tavaly jelent meg a Konzervatív forradalom című könyve, amely a kétségtelenül önellentmondásnak hangzó „konzervatív forradalom” fogalmával, sőt szintjeivel és hozzájuk tartozó jelentésével foglalkozik. Mit jelent ez a fogalomkör? 
– A konzervatív forradalom az élet különböző szintjein jelentkezik: először is filozófiai, pontosabban politikafilozófiai kérdés, aztán konkrét politikai tartalma is van, ami alatt többnyire a korábban érvényes értékek és erkölcsök radikális visszatérését, váratlan újramegjelenését kell érteni, végezetül pedig kulturális jelenségként is fölfogható, hiszen a korábban ismert formák, legyenek azok autók, bútorok vagy ruhák, gyakorta jelennek meg újra. Mindegyik síkon bekövetkezhet konzervatív forradalom, a legkönnyebben úgy azonosítjuk őket, ha a mindenkori reneszánszok logikáját tekintjük: ezek is nagy visszatérésekről, újrafelfedezésekről szóltak. 

– Hogyan illeszthető össze a megőrzés és az újdonság? 
– A konzervatív forradalom egyszerre ősrégi és vadonatúj, amely alatt azt kell érteni, hogy a szétrombolt és elfeledett, régi értékek forradalmi erővel térnek vissza. Ez a hétköznapi tapasztalat szintjén is megragadható, ha egy társadalom például megéri a vallás újjáéledését, mint ami a romantika korára volt jellemző, vagy olyan kormányzat kerül hatalomra, ami a régi nagyságot akarja visszaállítani, erre példa Ronald Reagan adminisztrációja. De gondolhatunk a 2010 óta Magyarországon zajló folyamatokra, például az Alaptörvényre és a betűjének megfelelő nemzetelvű, család- és munkaközpontú társadalmi rend felépítésére, amely bízvást nevezhető a magyarság eredendő értékeihez való visszatérésnek. 

– Ön a kötet második fejezetében Németh László két világháború közötti gondolkodásában éri tetten a forradalmian konzervatív magatartást. 
– Németh László 1942-ben azt írta, hogy „hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára”. Legendás, 1932 és 1937 közé eső Tanú-korszakában, főképp az 1935-ben megjelent Magyarság és Európa című könyvében számos variációját fogalmazta meg e gondolatkörnek, amikor hol a magyarság, hol a minőség, vagy éppen a mélység forradalmáról beszélt. Mindegyik szóösszetétel azt jelentette, hogy a magyarságnak szüksége van a legrégebbi értékeihez való visszakapcsolódásra, azaz a múltból való megújulásra. Egy legendás filmcímet – Vissza a jövőbe! – megfordítva, a megoldás tehát úgy hangzik, hogy előre a múltba. 

– Hogyan szerveződött nemzedékké a ha­­zai konzervatívok rendszerváltás utáni harmadik generációja? 
– Ez a kérdés valamelyest visszavezet minket a konzervatív forradalomhoz, annak is kevésbé filozófiai, mint inkább társadalmi, politikai rétegéhez, csak ezúttal egy egész nemzedék jobboldali fordulatáról kell beszélnünk. A magyar jobboldal, amely 1987–88 óta értelmiségi és pártszerű keretek között is szerveződik, manapság már három nemzedéket számlál, amelyek szoros egységben dolgoznak – reformkori szóval élve –, a „magabíró Magyarország” programja. A rendszerváltoztatást megindító lakiteleki és Bibó-kollégista nemzedék, amely utóbbiak közül kerül ki a mostani államrend működtetőinek derékhada, a ’90-es évek közepétől egészült ki a harmadik nemzedékkel. Ezt én „ifjúkonzervatív generációnak” nevezem, amely útjának hosszú története van. 

– Melyek voltak a legfőbb állomások? 
– 1996-ban alakult meg a Fidelitas, 1999-ben hívták életre a kőszegi Fesztivál a határon rendezvényt, 2009 végén indult el ennek folytatásaként a Tranzit, amely 2017 óta nyári fesztiváljait Tihanyban rendezi, ez utóbbi miatt szoktunk „tihanyi jobboldalról” is beszélni. A különböző rendezvények mellett a fórumok is nagyon fontosak: a ’90-es években az Utolsó Figyelmeztetés, a két­ezres években pedig a Kommentár és a Reakció, majd egyre inkább az online jelenlét biztosította az ifjúkonzervatívok hangjának felerősítését. A harmadik nemzedék, a ma már inkább a negyvenes-ötvenes éveikben járó egykori ifjúkonzervatívok, akiknek vannak kapcsolódási pontjaik a harmincasok, sőt a húszasok felé is, azonban nem önmagában áll és végképp nem önmagáért van – ezt fontos hangsúlyozni. 

– A Nemzeti blokk című kötete tavaly novemberben németül is megjelent. Milyen a németországi visszhang? 
– A munkahelyemet fenntartó Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Alapítvány jóvoltából a 2022-es választások előtt jelent meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének politikai feltételeivel és társadalmi következményeivel foglalkozó Nemzeti blokk című zsebkönyv. A kötet iránt még az év során érdeklődés mutatkozott, mégpedig a drezdai Jungeuropa Kiadó részéről. Végül 2023 őszén megjelent az itt-ott aktualizált és kiegészített szöveg. A könyv meglehetősen nagy publicitást kapott. Több recenzió közös tanúsága szerint azt, amit a kötetben írok, nem lehet egy az egyben átültetni a német viszonyokra – ezt nem is állította senki –, ugyanakkor tanulni lehet belőle. Az év elején napirendre került németországi, belgiumi és francia gazdatüntetések, valamint a szu­­verenista-bevándorlásellenes pártok erősödése azt mutatja, hogy Nyugaton nem csak társadalmi elégedetlenség van, de be is tud csatornázódni. A júniu­si európai parlamenti választások mellett az ősszel esedékes németországi tartományi választásokra érdemes figyelni, meg persze az amerikai elnökválasztásra, amely – bárhogy is végződjék – vissza fog hatni a stratégiai szuverenitását elvesztő Európára. 

– „Jön egy egyetemes század, amely a nemzetállamok és a belőlük képződő világbirodalmak helyett nagytereket eredményez, amely ötvözi a nemzetállami érdeket a civilizációs értékekkel” – írta egy évvel ezelőtt a Látószög blogon. Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján mi prognosztizálható, milyen lesz ez az új világ? 
– Az kétségtelen tény, hogy a főbb geopolitikai és nemzetközi események – kezdve a koronavírus-járványtól, folytatva az orosz–ukrán háborúval és Európa amerikai rabul ejtésével, a legújabb gázai konfliktuson át egészen a globális Dél vitathatatlan fölemelkedéséig – abba az irányba mutatnak, hogy a hidegháború végeztével megjelent amerikai „unipoláris pillanat” elillant, s helyette valamilyen más rendszer kezd kialakulni. Mivel alapvetően átalakítja a nemzetközi hatalomelosztás arányait, de történelmileg is fordulópontnak tekinthető: a világrendszerváltás egyszerre jelenti a világrend megváltozását és a világ egészének rendszerváltását. 

– Eközben kialakul egy többpólusú világrend? 
– Könnyen belátható, hogy a napóleo­ni háborúktól az első világháború végéig jellemző eurocentrikus világrend 1945 és 1991 között átadta helyét az amerikai–szovjet versengésnek, ám most egy olyan szisztéma körvonalait látjuk kibontakozni, amelyben a Föld egésze szóhoz jut: ezt nevezzük multipolaritásnak, vagyis többpólusú világrendnek. Már csak az a kérdés, hogy ez a több pólus a hagyományos nemzetállamokhoz fog-e tartozni, mint amilyen a vesztfáliai rendszer idejének európai nagyhatalmai voltak, esetleg birodalmi struktúrák alakulnak ki, mint amilyen annak idején a „szabad világot” domináló Amerikai Egyesült Államok és a „béketábort” vaskézzel irányító Szovjetunió volt, esetleg valami új és szintézisteremtő földrajzi-politikai szerkezet jön létre? Ez utóbbi nemigen lehet más, mint a Carl Schmitt által megjövendölt nagytérrend, ami alatt nagyobb, akár kontinensméretű civilizá­ciós, gazdasági és katonai kereteket értett. Éppen egy ilyen formálódik nap­jainkban az orosz–kínai szövetség nyomán Eurázsia északkeleti részén és a Sanghaji Együttműködés Szervezete révén, India vezetésével Dél-Ázsiában, és persze Amerika vezetésével a transzatlanti világban. A szomorú az, hogy Európa külső-belső okokból elvesztette pólusképző erejét, az Európai Unió pedig egyre inkább az Egyesült Államok óceánon túli tagállamaként viselkedik.