Képeket muzsikálok el

– Meglepte az elismerés?

– Meg. Már csak azért is, mert nem vágyakozom titokban díjak után. Aki azt hiszi, hogy neki bármi is alapból járna, az nagyot téved. Erre az elismerésre úgy tekintek, mint amit az az ország adott, ahol élek és dolgozom. Köszönöm!

– Az indoklásban egyebek közt az áll, hogy a hatvanas évek beatgenerációjának kimagasló egyéniségeként a magyar zenekultúrát egyedülállóan formáló és gazdagító előadóművészi munkája elismeréseként vehette át a Kossuth-díjat…

– Hetvennégy évesen kár lenne tagadnom, hogy már a beatgeneráció nagy öregjének számítok én is, de nem lepődöm meg, ha nem ismernek fel vásárlás közben, és az sem okoz lelki problémát, ha a mai fiataloknak nem mond túl sokat a nevem. Befelé forduló személyiségnek tartom magam, amit gondolok a világról, azt elmuzsikálom, és boldoggá tesz, ha érzem a hatását az emberek lelkében. Ekkor vagyok igazán önmagam! Nem zavar, ha ma már nincs hetente fellépésem, illetve kitesznek-e a címlapokra vagy sem. Azt sem bánom, hogy nem vagyok klasszikus értelemben vett sztár, hiszen mindig a közös muzsikálás lehetőségét keresem. Egy csapat részeként olyan titkos funkcióm lehet, amit fontos alappillérként csak én tudok véghez vinni, és nélkülem minden másként történne. Ez zeneszerzőként is így van. Szeretek bemenni a színházba, ahol éppen játsszák a darabomat, és a hangmérnök mellett ülve nézni, érezni a munkám hatását. De írhatok bármilyen „zseniális” művet, csak akkor vagyok elégedett, ha egy inspiráló alkotócsapat részese lehetek.

– Aki ott volt a hazai beatzene születésénél, mint ön is, az mindmáig hiteles tudott maradni, képes az általa megszokott színvonalat hozni, és a közönség is kitart mellette. De mi a helyzet a mai zenészgenerációval?

– Nem nagyon ismerem a fiatal kollégákat. Azt viszont látom, hogy némelyikük milyen profi módon ért a mai kitárulkozáshoz, és a saját népszerűsítése érdekében milyen nagyszerűen „használja” a médiát. Ezt nem ítélem el, sőt bizonyos szempontból irigylem is őket, mert én ilyesmire képtelen lennék, egészen más beállítottságú alkotóember vagyok. Ebben az is szerepet játszik, hogy az 1960-as években teljesen mások voltak a prioritások és a nagy példaképek, köztük Paul McCartney, Mick Jagger, Robert Plant emberileg is példát mutattak nekünk. Amit csináltak, az a lelkük mélyéről jött. Talán ettől az alapállástól tanultam tőlük a belső biztonságot és szabadságot.

– Mit jelentett önöknek a beat-pop-rock hőskora?

– Az számunkra felért egy reneszánsz forradalommal. Nagyon sok addig nem hallott, nem tapasztalt zenei, illetve a többi művészeti ágat is felforgató motívum került a világ elé. Ha kijött egy Beatles-lemez, és sikerült megszereznünk, azt vittük a haverokhoz és együtt hallgattuk. Az is ünnepnek számított, amikor tudtunk vásárolni egy jobb hangszert. A mi gyerekeink már más világban nőttek fel, nem beszélve az unokáinkról. Milliószor több információ, impulzus éri naponta őket. Egy generációkutató mondta egy vele készült interjúban, hogy minden ember az élete első tíz évében tapasztalt impulzus szerint éli a további éveit. Amit a kezdetekben érzékel, az marad számára az alapmotiváció. Ennek következtében a mai kor gyerekei már egészen mást érzékelnek a világból, mint az én generációm. Hát ezért nem tudom eldönteni, hogy a jelenlegi zenei irányzatok képviselői milyen érzésekből, milyen elemekből építik fel a produktumaikat. Azt látom, hogy nagyon virtuózok, otthonosan mozognak a digitális világban és jóformán csak a pillanatnak élnek. Én még gondolok a jövőre, a boltban holnapra is veszek vajat.

– Egyébként használja a modern technikát?

– Hogyne! A múltkor, amikor leállt a közösségi hálózat, magam is érzékeltem a hiányát. Meg fog lepődni, de ma már a kottát sem kézzel írjuk, hanem az erre kreált számítógépes szoftverrel. Le kellett tennem a tollat, el kellett búcsúznom a kalligrafikus partitúrától, hiszen a színházak is átálltak a komputeres kottanyomtatásra, és már nem létezik az a foglalkozás, hogy kottamásoló.

– Nehogy az legyen a jövő, hogy a mesterséges intelligencia komponálja a zeneműveket!

– Az a sablon diadala lesz. Ne fesse az ördögöt a falra!

– Biztosan nem tudna írni olyan klasszikusokat, mint amilyeneket a Tolcsvay Trió, a Fonográf, Koncz Zsuzsa vitt sikerre. Ezek a dalok örök érvényűek, mert érzésekről, gondolatokról szólnak. Mára mi változott?

– Erről részben már beszéltem. A legutóbbi nagyobb turnémon játszottam hihetetlenül tehetséges fiatal muzsikusokkal, akik az utazásaink során megmutatták a saját számaikat. Nagyon jó nóták voltak, de mire lemezre kerültek, addigra valahogy elromlottak, mert a kiadótól a producerig minden „okostojás” belekotyogott, mit kéne rajtuk változtatni. És a végeredmény az uniformis lett. Az én generációmnak az átkosban „csak” a szövegek cenzúrázásától kellett tartania, az is épp elég volt. Ha valami kifogásuk támadt a lemezgyáriaknak, nem adták ki, vagy betiltották az albumot, de alapvetően nem értették a zenénket. Azt gondolták, ennek egyszer úgyis vége lesz. Amúgy pedig hiába mondott volna bárki bármit is, nem fogadtuk volna el, mert mindannyian tudtuk, mit akarunk.

– Azért, ha nagyon akarták, egy zeneszerzőbe is beleköthettek a cenzorok?

– Inkább a szövegírókra utaztak. Egyszer azonban engem is elért a kezük. A Fonográf FG-4 című albuma egy zenei szvittel kezdődik, amiben elsőként egy hárfa és egy fuvola csendül fel. A lemezgyár komolyzenei szakreferense nem késlekedett kifogásolni, hogy egy szimfonikus művet grandiózusabb hangszereléssel kell indítani, de nem hallgattam rá, mert nekem megvolt a saját koncepcióm hozzá.

– Hosszan sorolhatnám örökzöld dalait, a Csak egy kék színű virág, Az első villamos vagy a Jöjj, kedvesem című szerzeményeit. És akkor Petőfi Nemzeti dalának megzenésítését még nem is említettem, amit pár éve feldolgoztak a fiatalok, amire finoman és udvariasan reagált…

– A Nemzeti dal nem alkalmas arra, hogy minden sorát más énekelje. Ez a vers egy géniusz kinyilatkoztatása. Hogy 1848 tavaszán felrázta az egész magyar nemzetet, az Petőfi zsenialitására vall. Én 23 éves voltam, amikor 1973-ban megzenésítettem ezt a költeményt. Benne van az akkori indulatom, amiért nem volt piros betűs ünnep március tizenötödike. Helyette a hatóság emberei ütlegelték a spontán ünneplő fiatalokat, a fővárosban több mint 600 személyt állítottak elő ’72-ben és ’73-ban.

– Mi van a régi kollégákkal? Összejárnak? 

– Ha nem is sűrűn, de találkozunk. Lélekben közel maradtunk egymáshoz. Hiába szaladt el fölöttünk az idő, a régi zenészek közül, akik még élünk, szeretettel viseltetünk egymás iránt, én biztos. Ez a zene konzervál, de azért nem lehet a végtelenségig színpadon lenni. A nagy bandák megszűntével már a konkurálás is alábbhagyott, akik pedig ma is bírják, azoknak gratulálni szoktunk. Nekem az a szerencsém, hogy a hangom még a régi, az összes dalomat el tudom énekelni az eredeti hangnemben. Majd amikor ez már nem megy, akkor otthon maradok. Egyébként sincs túl sok fellépésem. Nincs menedzserem, a mai szakmai közegben sem vagyok járatos.

– Aki kíváncsi önre, hol láthatja manapság?

– Sokfelé járunk az országban a Mária evangéliumával és a Magyar misével. A Mária új rendezése legközelebb pünkösdvasárnap a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon lesz látható. Vidéki színházakban időről időre műsorra tűzik a musicaljeimet is, köztük a Doctor Herz, az Isten pénze, a Vörös és fekete címűeket, ilyenkor engem is meghívnak a premierekre. Müller Péter Sziámival új mu­sicalre készülünk, aminek ősszel lesz az ősbemutatója a Pesti Magyar Színházban. Egy 1800-as években írott mű színpadi adaptá­ciója lesz, de ennél többet babonából nem árulok el.

– Könnyen komponál?

– Az a titkom, hogy ilyenkor gyerekké változom. Szerencsére a képzeletem irányít. Ahogy becsukom a szemem, szinte látom a jeleneteket, és azokhoz írom a zenét. Vagy felolvasom magamnak a szöveget, ilyenkor is elképzelem, mi lesz majd a színpadon, és úgy születik meg a partitúra. Fordítva is megtörténik, a zenémtől is képek elevenednek meg bennem. Ami a lényeg: mindig képeket muzsikálok el. Azért imádom a színházi műfajt, mert engedi, hogy a képzeletemből éljek.

– Ha választania kellene a dalai és a zenei művei közül, melyek lennének azok?

– A Tolcsvay Trió eredetiségét nagyra értékelem, színházban pedig a Mária evangéliuma rockoperát tartom eddigi életem legmélyebb művének. Legyen dal is: a Fonográftól a Bengázer, szólópályámról az Éltek vizek.