A titok maga a játék

– Szokott álmodozni? 
– Gyerekkoromban sem álmodoztam, inkább a játékos fantáziámat használtam. Amikor regényeket olvastam, főleg Jókait, szerelmes voltam az összes férfi főhősbe. A pályámmal kapcsolatban sem voltak soha álmaim vagy terveim, mindig elfogadtam a felkínálkozó valóságot. Sosem jártam a fellegekben, két lábon állok a földön. 

– Hogyan képzelte el a pályáját diplomával a kezében? 
– Engem nagyon elkényeztetett a sors: 16 évesen álltam először kamera előtt, 18 esztendősen kaptam az első filmfőszerepemet, a főiskola után pedig rögtön szerződtetett a Madách Színház. Úgy éreztem, kiválasztott vagyok. Mestereim, Várkonyi Zoltán, majd Ádám Ottó mindig pontosan tudták, milyen szerep való éppen nekem. Az ember születik egy tehetséggel, és ha a sors úgy hozza, hogy kiválasztott lesz, mindig teljesít, teljesíti a rá­­bízott feladatot. Csak a magasságok számítottak, melyeket sorra meg akartam ugrani. Abban is szerencsésnek tartom magam, hogy a társulatban színészóriások mellett nőttem fel, hogy csak Tolnay Klári, Kiss Manyi, Psota Irén, Domján Edit, Almási Éva, Schütz Ila, Gábor Miklós, Bessenyei Ferenc, Mensáros László, Zenthe Ferenc, Huszti Péter, Sztankay István nevét említsem. Sokat tanultam tőlük. Férjemmel, Huszti Péterrel raktuk össze első önálló estünket, majd 36 éves koromban kíváncsi voltam arra, hogy ha egyedül állok a színpadon, mennyien vesznek rám jegyet. És még most is van új műsorom! Szeretem ezt a műfajt, izgalmas része a mesterségünknek. 

– Hogyan fogadta, amikor 1968-ban, főiskolásként megkapta A veréb is madárban a főszerepet? 
– Mint naiv kecskeméti lány, lóbáltam a kezemben a forgatókönyvet, és boldogságtól kicsattanva közöltem az osztálytársaimmal, hogy kaptam egy filmfőszerepet. Majdnem elájultak, pedig nem akartam őket megbántani. Azt hittem, az öröm mind­annyiunké. És ötven évnek(!) kellett eltelnie, hogy valakitől megtudjam az igazságot, mennyire irigyeltek a többiek. Most meg én lepődtem meg, hogy anno akaratomon kívül milyen helyzetet teremtettem. 

– Ön sosem irigykedett másokra? 
– Nem ismerem ezt az érzést. Amíg a pályámon szerencsés voltam, addig természetesen az élet hozott sok nehézséget. 

– Később már nem feltétlenül a szerencse játszott közre abban, hogy milyen szerepek találják meg, ebből a szempontból sokkal inkább kiszolgáltatott egy színész… 
– Ez nem így volt. Ha az a szöszi lány nem lesz színész, akkor most nem beszélgetnénk. Mindig tudtam, mit akarok. Sokáig tanárnak készültem, végül máshogy alakult, amit persze egyáltalán nem bántam meg. Mindig is érdekeltek a színházhoz kapcsolódó művészetek, az épületek, a festmények, amik az utazásainkat megszabták. A mai napig sokat tanulok, olvasok. Bár a noteszomba ceruzával jegyzem be a teendőimet, hogy ki tudjam radírozni, ha valami felborítja a menetrendet. Szeretek terveket szövögetni, vannak különféle műsorötleteim is, melyek egyszer még valóra válhatnak. Számomra a színház sosem csak a színjátszást jelentette, hiszen a jelmez- és díszlettervezéstől kezdve a dramaturgián át a mozgásig sokféle tevékenység tartozik hozzá. Ezért is tartom az élet nagy ajándékának, hogy 2000-től 2014-ig a Magyar Táncművészeti Főiskola színészi játék tanára lehettem. Színészként egészen más alapokról építkeztem, kellő mesterségbeli tudással és szakmai titkok ismeretével felvértezve sikerült nem színész növendékekkel a tánc, a mozgás eszközeivel akár egy Csehov-komédiából is tízperces vizsgaelőadást varázsolni. Egykori ­diákjaimtól a mai napig sok visszaigazolást kapok. 

– Ismeri a titkot? 
– A titok maga a játék. Ez a mesterségünk legfontosabb és legszebb szava, mindazonáltal a magánéletben kisgyereknek és felnőttnek egyaránt kulcsfontosságú. Nem szoktam beszélni a családomról, de most ennek kapcsán elárulhatom, hogy mi sokat játszunk odahaza. Sajnos ez nem tudatosul eléggé az idősebb nemzedékben. Nem szabad feladniuk a megszokott életformájukat, mert az szellemi leépüléshez is vezethet. A játékos elme jegyében nemcsak a testet, hanem az agyat is tornáztatni kell. Sokat jelent a gyerekkori játékosság, a kreativitás, a fantázia vagy akár az olvasási kedv megőrzése. És a reményről se feledkezzünk meg. Egyszer jó barátunk, szellemi nevelőnk, Karinthy Ferenc – akit a hozzá közelállók Cininek hívtak – műveiből állítottunk össze estet Huszti Péterrel. Ebben elhangzott: mindig játszani kell, mozgatni az agyunkat, mert addig tart az élet. És amikor Cinit utoljára láttuk a tévében, a szívünkhöz kaptunk, mert egy depressziós ember nézett ránk, aki feladta a játékot – és nem sokkal utána eltemettük. Nekem például a nagy színészelődök közül többen is reményt adtak arra, hogy ezt a pályát szépen is be lehet fejezni. Harminchét évig voltam a Madách Színház tagja, 2007-től öt évadot a soproni Petőfi Színházban töltöttem, azóta nem tartozom semmilyen társulathoz. Fokozatosan készülök a visszavonulásra, keresem annak legméltóbb módját. 

– Önöknek még megadatott, hogy a korszak művészeti életének legjelesebb képviselőivel, köztük írókkal, festőkkel, tudósokkal találkozhattak, megannyi közös történetük van. Mára ez megváltozott? 
– Manapság azért nincs így, mert az ilyen-olyan kütyük közénk álltak. Magam is használok internetet, okostelefont, ilyeneket, de jobbára csak családi körben. Ha találkozni szeretnék egy baráttal, előtte egyeztetni kell, holott régen mindenre jött magától az idő. Nagy kár, hogy a beszélgetés kiment a divatból. Amikor Huszti Péterrel a soproni színházban játszottunk, sokat autóztunk. Megkérdezte valaki, mit csinálunk ilyen hosszú úton? Beszélgetünk! Mi ketten már ötven éve együtt élünk, együtt játszunk, és minden percben tudunk valamiről beszélgetni. Ez óriási dolog. Csak azt sajnáljuk, hogy a fiatalabb kollégáink állandóan rohannak és ritkán van lehetőségünk velük összejönni. 

– Egy művészházaspár duplán éli meg a sikert? 
– Csak a színpadon vagyok színész, én egy ember vagyok – osztom a férjem bölcs megjegyzését. Az utcán, a boltban és itthon is természetesen viselkedünk. Nem lettünk hollywoodi sztárok. Boldogan felneveltük a gyerekeinket, és most még boldogabban foglalkozunk az unokáinkkal. Vagyis éltük és éljük az életünket! Ezt érzik az emberek is, ezért szeretnek bennünket. Az ilyesfajta egyszerűségen, normalitáson túl a családi értékek megtartása mellett is elköteleztük magunkat. Ami a hivatásunkat illeti: a mi időnkben a színház nemes dolognak számított, az emberek áldoztak a kultúrára, nagyobb megbecsülés övezte a színészeket. Szomorúan tapasztaljuk, hogy most nem így van. Megfordult az értékrend, az anyagiak kerültek előtérbe. De reménykedünk abban, hogy lesz kiút a hullámvölgyből, és megérjük a változást. 

– Bizakodó? 
– Mindenképpen. Igenis vágynak az emberek a szépre, a jóra. Nem véletlenül tapsolnak állva a Szabó Magda-estjeim végén. Jelzésértékűnek gondolom a Magyar Művészeti Akadémián megtartott székfoglalóm címét is: Mesében állunk, csoda-kertben. Szabó Lőrinc gyönyörű verssorát hitvallásnak tartom. 

– Június 14-én, Balatonfüreden átveszi a Magyar Mozgókép Fesztiválon az életműdíjat. Meglepte? 
– Igen. Elek Judit filmrendező, Selmeczi György zeneszerző, Gulyás Buda operatőr, Deimanik Tamásné Baba fénymegadó és én lettünk a kiválasztottak. Meglepődtem és boldog vagyok. Minden szakmai díjat megkaptam a Jászai-díjtól a Kossuth-díjig. Ezek visszaigazolnak abban, hogy a választott utamon jártam. Az élet örök változás, és ez a változás követte a színészi életemet is. Egyébként nem szokásom összegezni, inkább a jövő érdekel. Pályafutásomról készült egy áttekintés, benne a filmjeimmel, ha a gyerekeknek, unokáknak kedvük támadna megnézni valamit, akkor beteszek nekik egy videót, hogy szembesüljenek vele, milyen voltam fiatalon. 

– Nehéz lesz a búcsú? 
– Hatvanvalahány éves lehettem, amikor meglátogattam Szegeden az édesanyámat. Beszélgetés közben kiderült, hogy a televí­zióban is éppen én nyilatkozom. Ekkor anyu közel ment a képernyőhöz, összehúzta a szemöldökét, és szigorúan azt mondta: „Na, még maradhatsz!” Ez volt az a figyelmeztető jel, ami azóta is eszembe jut, hogy meddig is maradhatok.