Megtörték a parasztságot

– „Ádáz ellenségünk a kulák” – ez volt a címe egy, a Rákosi-korszakban készült propaganda-diafilmnek. Miért lettek a gazdagparasztok „ádáz ellenségek”? 
– Az első világháborút követően jelentős társadalmi feszültségek alakultak ki az országban, majd bizonyos szociális problémák az egész Horthy-korszakban megoldatlanok maradtak. A német megszállás idején deportálták a nagy- és középpolgárság jelentős részét, a szovjet megszállás után pedig megkezdődött a magántulajdon felszámolása. Elsőként a nagybirtokos arisztokrácia ellen indult el az uszítás, majd megindult a földosztás. Ezt követően államosították a bányákat, gyárakat, bankokat, majd a kisüzemeket. Ez a folyamat haladt tovább, és fokozatosan számolták föl a magántulajdont a különböző társadalmi csoportokban. 

– És elindult a parasztság elleni fellépés is. 
– Igen, 1948-ban eljutott oda az ország, hogy a vidéki társadalmi hierarchia csúcsán álló gazdagparasztok ellen is megindult a hadjárat. Ők a társadalom mintaadó, viszonylag jómódú tagjai voltak, és ők fizették a legnagyobb mértékű egyházfenntartói járulékot is. Ezt a szorgos, dolgos, takarékos, gazdaságát fejlesztő csoportot is fel kellett számolniuk a kommunistáknak ahhoz, hogy a vidéki társadalom gerincét is meg tudják törni. Ennek egyik eleme a parasztság megosztása volt. A kommunisták fölléptek az úgynevezett „dolgozó”, szegény parasztok védelmében a „gazdag”, „lusta”, „zsíros”, „klerikális”, „reakciós”, „kizsákmányoló” parasztokkal, azaz a kulákokkal szemben. A parasztságot 1962-re sikerült bekényszeríteniük a termelőszövetkezetekbe. Bár a kuláklistákat 1956-ban megszüntették, a gazdagparasztok üldözése a hatvanas évek elején folytatódott. 

– A kuláklistán több mint hetvenezren voltak, országosan több ezer kulákper indult. Kiket tekintettek kuláknak? 
– 1948. augusztus 20-án hirdette meg Rákosi Mátyás Kecskeméten a kuláküldözést és a téeszesítést. Az első kuláklistát 1949 tavaszán állították össze, a rajta szereplő nevek száma akkor meghaladta a hatvanezret. De ez a lista folyamatosan változott, mert ugyan meghatározták, hogy kit tekintenek kuláknak, ezt mégis rugalmasan értelmezték. Alapvetően a 25 kataszteri holdnál nagyobb, legalább 350 aranykorona tisztajövedelmű birtokkal rendelkező gazdát tartották kuláknak. Valójában kulák lehetett az is, aki malom-, bolt-, kocsma- vagy cséplőgép-tulajdonos volt. Mindig helyben dőlt el, hogy az adott faluban kit tekintettek a rendszer ellenségének, és aki ilyen volt, felkerült a kuláklistára. A szőlőbirtok ráadásul háromszoros, majd ötszörös szorzóval számított. 

– Hogyan jelent meg a mindennapokban a gazdák kuláknak minősítése? 
– Az emberek megítélése attól még nem változott meg feltétlenül, hogy kuláklistára kerültek és a rendszer elkezdte őket üldözni. A helyi társadalom általában szolidáris volt a meghurcolt emberekkel, a kommunistákat pedig számukra idegen településekre vitték intézkedni. Egy hetényegyházi idős néni elmondta nekem, hogy szőlősgazdák voltak a szülei, kuláklistára kerültek, majd a lakásukba kommunistákat költöztettek. 1952-ben kiment hozzájuk a helyi pártvezetés a rendőrséggel együtt, és elkezdték összegyűjteni a tulajdonaikat. Az úgynevezett „transzferálási jegyzőkönyvből” – ezen rögzítették az elrabolt értékeket – az is kiderült, hogy még a cipőket és a női alsóneműket is elvitték tőlük. A kulákoknak jóval több adót kellett fizetniük, nagyobb beszolgáltatási terheik voltak, a kuláknak bélyegzett gazda gyermeke nem mehetett továbbtanulni, valamint a munkahelyen is hátrányt jelenthetett a kulákszármazás. 

– A kuláküldözés emléknapja segít abban, hogy ezekről a kibeszéletlen történetekről szót ejtsünk? 
– A vidéki társadalmat különösen is súlyosan érintette a kommunizmus. A magyar társadalom többségét a parasztok alkották a földosztás után, és ez ma is hatással van az országra. A parasztság felszámolása, a vidék hátrányos megkülönböztetése gyorsan és drasztikusan valósult meg. Mindez azért történt, hogy a mezőgazdaságból minél több pénzt ki lehessen csavarni, hogy a kommunista városokat és állami terveket valamiből finanszírozni lehessen. A parasztság különösen nehéz helyzetben volt 1948-tól 1962-ig, és fontos, hogy erre – akár a mostani emléknappal is – ráirányítsuk a figyelmet, hiszen mindez az ország legtöbb családját érintette. 

– 1962-ben lezárult a kényszerkollektivizálás, gyakorlatilag másfél évtized alatt felszámolták a hagyományos magyar parasztságot. Ez a tabusítással együtt mekkora trau­­mát jelentett, és hogyan él ez ma a magyar társadalomban? 
– A társadalmi sokk mértékét jól megmutatja az az adat, hogy 1949-ben a parasztság aránya 57, 1970-ben már csak 1,5 százalék. Tehát gyakorlatilag felszámolták a társadalom legnagyobb csoportját. A parasztság ráadásul nem csupán foglalkozást jelent, hanem életmódot, kultúrát és világnézetet is. A paraszt kötődik a földhöz, a természethez, felelősséget vállal a helyi társadalomért, a környezetéért. Harmonikus egységként tekint az élőhelyére, és önellátó életmódot folytat. Ehhez a világhoz kulturálisan és érzelmileg ma is kapcsolódik a magyar társadalom jelentős része, ezért is vagyunk fokozottan érzékenyek a paraszti életmódra vonatkozó kérdésekben. 

– Mi történt a kuláknak minősített gazdákkal a Rákosi-rendszerben? 
– A gazdák próbálták védeni magukat, például szétíratták a földjeiket a rokonokra, hogy kevesebb legyen a nevükön. Voltak, akik fölajánlották az államnak a birtokukat. Sokan lettek öngyilkosok, olyanok, akik nem tudták feldolgozni azt a traumát, hogy egyik pillanatról a másikra elvesztették mindazt, amiért egymást követő generációk dolgoztak. Voltak, akik ellen koncepciós pereket indítottak mondvacsinált indokokkal. Sokakat letartóztattak, internáltak, mert nem tudták fizetni az adóterheket. A kulákság nagy része próbálta túlélni a Rákosi-korszakot, valahogyan teljesíteni a beszolgáltatási és adókötelezettséget. Majd 1956-ban megszüntették a kuláklistát, Nagy Imre – 1953-ban kezdődött miniszterelnöksége – idején elengedték a bebörtönzött, internált gazdákat. 

– Majd jöttek Kádárék… 
– 1956-ban a téeszek jelentős része felbomlott, és a vidéki emberek azt hitték, hogy konszolidáltabb agrárpolitikára számíthatnak. Majd 1958 végén a párt vezetői úgy döntöttek, hogy teljes körű kényszerkollektivizálást kell végrehajtani. Kádárék már másként álltak neki, mint Rákosiék: főleg ­munkásagitátorokkal megszálltak egy-egy te­­le­­pülést. Egy-egy családhoz is nagy létszámban mentek ki, és addig nem távoztak, amíg rá nem kényszerítették a gazdákat a belépési nyilatkozat aláírására. A tekintélyesebbekkel kezdték, hiszen – úgy gondolták –, ha ők megtörnek, akkor a többiek már könnyebben beállnak a sorba. A keményebben ellenállókat egyenként hívták vagy vitték be a tanácsházára, ahol kényszerrel, válogatott kínzásokkal próbálták megtörni őket. Ezekről később nem beszélhettek, mert megfenyegették őket, azzal, hogy a családjukon is bosszút fognak állni. Mivel hosszú ideig nem szóltak ezekről, úgy tűnt, hogy nem volt kényszerítés – ráadásul az állam is a belépések önkéntességét hirdette a sajtóban. 

– Kecskemétiként különösen is sokat kutatja a kiskunsági várost, amely mintha fontos szimbolikus központja lenne a magyar parasztságnak. Rákosi ott hirdette meg a kuláküldözést, és az első jelentős üldözötti emlékművet is a városban avatták fel 2012-ben. 
– Kecskeméten intenzív zöldség-, gyümölcs- és szőlőtermesztés, valamint jelentős baromfitenyésztés folyt. A szezon csúcsán napi hetven-nyolcvan vagonnyi áru ment nyugati piacokra. Ebből nagyon komoly bevétele származott a városnak, amely az ország parasztpolgárosodásának mintája volt. 1945 után Kecskemét lett a bűnös város a kommunisták szemében a város agrárjellege és a számukra reakciósnak tekintett parasztpolgárok miatt, akiket hamarosan kuláknak bélyegeztek. Kecskeméten több mint ezer, Bács-Kiskun megyében 14 ezer gazdát minősítettek kuláknak. Rákosi 1945 után éveken át Kecskeméten mondta el az augusztus 20-i beszédét. 1948-ban a színház mögötti téren állították fel a tribünt, ahonnan megfenyegette a beszolgáltatással elmaradó gazdákat. Minden bizonnyal tudatos döntés volt, hogy a gaz­dagparasztok fellegvárában hirdette meg a drasztikus parasztpolitikáját a pártvezető. 

– Hogyan lehet feldolgozni az emberek emlékezetében a ma is élő súlyos traumát? 
– Az emberek a megfélemlítések miatt nem mertek beszélni az őket ért traumákról. Pedig ezeket csak a kibeszéléssel lehetett volna feldolgozni, a Kádár-korszakban nem véletlenül vezette hazánk az öngyilkosok, az alkoholisták, a lelki betegek arányára vonatkozó nemzetközi statisztikai adatokat. Fontos, hogy széles körben is megismertessük a meghurcolt gazdák történetét, mert ezek megmutatják, hogy a politika miként tudja megnyomorítani az emberek életét – holott az lenne a feladata, hogy a társadalom tagjainak a boldogulását szolgálja.