Szalonna és Balaton

Egyre növekszik az érdeklődés helyneveink forrásai, eredete, jelentése iránt. Miért kapja egy falu a Szalonna, vagy éppen a tótól távol fekve a Balaton nevet? A Magyar Nemzeti Helynévtár Program keretében – amely a napokban mutatkozott be az Akadémián – elkezdődött a magyar nyelvterület helyneveinek összegyűjtése és dokumentálása. Hoffmann István akadémikussal, a Debreceni Egyetem nyelvész-, nyelv­tör­té­nész-­professzorával, a program vezetőjével a helynevekről és a szokatlanul nagyszámú szakember részvételével zajló ku­­tatásokról beszélgettünk.

InterjúDulai Sándor2024. 06. 24. hétfő2024. 06. 24.

Fotó: Vajda József Attila

Fotó: Vajda József Attila

– Professzor úr, hogyan lett ön nyelvtörténész? 
– Pápán születtem 1953-ban, és ott végeztem az iskoláimat. A középiskolában, a Türr István Gimnáziumban volt egy honismereti szakkör, magyarságismerettel, helytörténettel, helyi nyelvhasználattal foglalkoztunk kiváló magyartanárunk, Tungli Gyula vezetésével. Kijártunk a környékbeli falvakba, idős emberekkel beszélgettünk az ottani hagyományokról, igyekeztünk megismerni a helyi nyelvet, nyelvváltozatot, így a helyneveket is. Ezek engem kisgyerekkorom óta érdekeltek, különösképpen azért, mert vonzódtam a térképekhez, s azokon rengeteg érdekes nevet találtam, amelyek megragadták a fantáziámat. Középiskolás koromban jöttem rá arra, hogy ezek egyáltalán nem véletlenszerűek, hanem megmagyarázhatók, s ha a mögöttük álló történeti hátteret sikerül megvilágítanunk, megismernünk, akkor az adott helyről olyan dolgok deríthetők ki, amiket különben nem tudunk róla. Amikor aztán képzett nyelvész lettem, igazolódott ez a fiatalkori gondolatom, felismerésem. Magyar–orosz–finnugor szakon végeztem a Debreceni Egyetemen, itt olyan tanáraim voltak, akik még inkább elmélyítették bennem a helynevek iránti érdeklődést.

– Mi a legizgalmasabb ezekben? 
– A magyar nyelv történetének megismerésében, talán más nyelvekhez képest is, a helyneveknek megkülönböztetett jelentőségük van. Nem véletlen, hogy a magyar nyelv múltjának megismerése manapság a magyarság történeti beágyazottságával összefüggésben az érdeklődés középpontjába került. Tényleg finnugor nyelv a magyar? A törökségi nyelvekkel milyen kapcsolatba hozható? Ezek a kérdések évszázadok óta foglalkoztatnak minket, hiszen természetes, hogy az embert érdekli a saját múltja, és ez jórészt a nyelvből deríthető ki. Ha egy bizonyos időnél visszább akarunk menni a történet megismerésében, akkor nem állnak rendelkezésünkre írott források. A magyar írásbeliség lényegében az államalapítással egyidejű, de nagyon lassan terjedt el. Hogy az emberek legszélesebb köre írni, olvasni tudjon, az majdnem ezer évbe telt. Ez csak a XIX. század vége óta általános a magyarság körében. S az írásosságunk először nem is magyar, hanem latin nyelvű volt, mert a fontos jogi dokumentumokat egész Európában latinul írták, és ehhez nekünk alkalmazkodnunk kellett. De egy dolgot nem lehetett megkerülni: személyeket kellett em­­líteni és helyeket. A jogi ügyletekben ezeknek meghatározó szerepük volt. 

– Miért fontos ez? 
– Induljunk el onnan, hogy, mondjuk, I. And­­rás király birtokot adományoz valahol a bencés szerzeteseknek, amiből ők aztán majd fönntarthatják magukat. Tihanyban, amikor ezt 1055-ben megtette, írtak egy latin nyelvű dokumentumot, amellyel megalapították az apátságot. Ebben szerepel azoknak a helyeknek a neve, amelyeket a király nekik adományozott, és ezeknek a nevét természetesen az adott helyen használatos nyelven – ez esetben magyarul, mert ott magyarok éltek – kellett rögzíteni. A magyar nyelvben, nyelvünk történeti múltjának megismerésében azért van kitüntetett szerepük a helyneveknek, mert hosszú évszázadokon át írásban semmi más nem maradt fönn, csak a nevek – személy- és helynevek – ezekben a latin nyelvű oklevelekben. Hosszú-hosszú idő telik el, amíg szövegeket alkotnak meg magyarul – Halotti beszéd, Ómagyar Mária-siralom –, de nagyon kevés ilyen szöveg születik. Tulajdonképpen Mohá­csig a csupán néhány száz vagy legfeljebb egy-kétezer oldalnyi magyar nyelvű szöveg mellett a helynévi és személynévi adatok száz­ezrei vannak jelen. A régi magyar nyelv legfontosabb forrásai tehát a helynevek.

– Miről beszélnek ma nekünk a régi helynevek? 
– A helynevek nem véletlenszerűen keletkeznek. Természetesen ma is adunk nevet he­­lyeknek, és nemcsak önkormányzatok, ha­­nem köznapi emberek is. Amikor én egyetemista lettem, még nem volt neve annak a kis tónak, ami mellett átjövünk itt a Nagyerdőn az egyetem felé, vagy legalábbis sok debreceni nem ismerte azt. Később aztán kezdték Békás-tónak nevezni, mert állandóan kuruttyoltak benne a békák, és most így hívják. Ez a névadás évezredekkel ezelőtt is pontosan így zajlott. Vannak persze a Békás-tónál jóval nagyobb vizeink, vegyük mindjárt a Balaton nevét. Közép-Európa legnagyobb tava mentén egykor szlávok éltek, és a tónak is ők adtak nevet: a blato, boloto (mocsár, láp, sár) szóból ered, a középkori iratokban, okmányokban gyakran Balotin vagy Bolotin (mocsaras) néven szerepel. Ez magyarázza az innen jó messzire, Heves vármegyében, a Bél­apátfalvai járásban levő Balaton község nevét is, ezen a nádas, mocsaras területen hajdan szintén szlávok laktak. A vizekhez nagyon sok településünk neve kötődik, hiszen ezek közelében a táj mindig benépesült, mert a víz az élet alapfeltétele. Ki gondolná például, hogy a Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyei Szalonna neve szintén ezzel magyarázható, a szláv slana szó sósat jelent, és a falu közelében enyhén sós vizű forrás található. És ott van például a Tetétlen név: a Hajdú-Bihar vármegyei Tetétlen mellett van egy Dunatetétlenünk és egy Kö­rös­te­tét­lenünk is, mind a három mocsaras, vizenyős vidék. A tető szavunk ragos alakja ma is úgy hangzik, hogy tete-je, és azt is mondjuk, hogy tetézzük a dolgokat, amikor valamit még fokozunk. A név végén a -tlen fosztóképző áll, így a tetétlen azt jelenti, hogy tető nélküli. A vízjárta, árvizes helyeken azokat a földhátakat nevezték tetés helynek, amelyek magas vízállás esetén szigetként kiemelkedtek a vízből, látszott a tetejük, a tetétlen pedig azt jelölte, ami a víz alatt maradt. 

– Némely név eredetét persze nyilván nagyon nehéz megállapítani. Miből tud a nyelvtörténész elindulni, és meddig juthat el? 
– A név, úgy mondják a nyelvészek, egy nyelvi univerzálé, egyetemes, általános jegy. Nevek minden nyelvben vannak, az ember természetéből fakad, hogy nevet ad más embereknek, magának és a helyeknek. S mindig olyan nevet adunk egy helynek, ami azt valamilyen módon jellemzi, ami annak fontos sajátossága. Szent István korában, mondjuk, ha kapott a királytól egy birtokot valaki, akkor jelezni akarta, hogy az az övé. Erről esetleg papírt, oklevelet is kapott, de, mint mondtam, ez nagyon lassan terjedt el. Volt egy másik lehetőség: a saját nevét adta a birtokának, amely név különben lehet, hogy szintén az ő valamilyen jellegzetességéből fakadt. Az Árpád-korban, amikor szinte minden a birtok, a földbirtoklás körül forgott, a legtöbb helynév így keletkezett. A nyelv azonban folyamatosan változik, és változnak a nevek is benne. De igaz ez a helyekre is, így a névadáskor fennállt jellegzetességek eltűnnek. Már nem azé a hely, akiről elnevezték, nincsenek ott békák stb., ennek következtében évszázadok múltán az emberek már nem ismerik fel azokat a névadói vonásokat, szempontokat, amelyekről a hely egykor a nevét kapta. A nyelvtörténész feladata az, hogy ezeket a névadáskori helyzeteket magyarázza. 

– Mire vállalkozik a Magyar Nemzeti Helynévtár Program
– Egy Debrecenből indult kiváló nyelvészprofesszor, Kiss Lajos – aki nyolcvanéves korában, 2003-ban hunyt el – elkészítette a Földrajzi nevek etimológiai szótárát. Igazi könyvsiker lett, amikor 1978-ban megjelent, azóta öt-hat kiadást ért meg, és ma is nagyon népszerű. Ebben összesen tizenháromezer szócikk van a világból mindenhonnan, köztük hét-nyolcezer magyar név. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy megismerjünk alapdolgokat, de hogy hány név lehet vajon a magyar nyelvben, ezt senki nem tudja. Én azt gondolom, hogy milliós nagyságrendű. A magyar tudomány nagy hiányossága, hogy nincsenek olyan művek, amelyekhez bárki bárhol hozzáférhet és megnézheti, hogy mit tudhatunk egy-egy névről. Csodát persze nem várhatunk, mert a helynevek jó részét ugyan meg tudjuk magyarázni, de ezek csak valószínűsítések, mert egy Árpád-kori név keletkezésének pontos körülményeit a legtöbbször aligha tudjuk földeríteni. Ám az analógiák, a minták fontos felismerésekhez vezethetnek minket. A Magyar Nemzeti Helynévtár Program – településről településre haladva, több tízezer ember megkérdezésével – arra vállalkozik, hogy a magyar nyelvterület helyneveit összegyűjtse és dokumentálja. A Magyar Tudományos Akadémia a Nemzeti Kutatási Programok részeként először nyújt olyan támogatást a feladat elvégzéséhez, amely a siker esélyével kecsegtet bennünket. 

– Kik vesznek részt a munkában? 
– A Magyar Nemzeti Helynévtár elsősorban a mára önálló tudományággá fejlődött névkutatás művelőinek az összefogásával valósulhat meg. A program főképpen a Kárpát-medence magyar nyelvészeti tanszékeinek és tudományos intézeteinek együttműködésén alapszik.
 

 

Ezek is érdekelhetnek