Nem tudok hazudni!

– Nehezen tudtuk összehozni az interjút. Ennyire elfoglalt? 
– Mindig közbejön valami hétköznapi dolog, amit el kell intéznem. Mostanában színházi munkáim nincsenek, de fellépésekre hívnak. Nem bánom, hogy csökkent a sebesség, hiszen nem vagyok már fiatal. Ellentétben a látszattal, én visszahúzódó ember vagyok. Ha nincs jó kedvem, nem tudok mosolyogni. Nem nyüzsgök nyilvános helyeken, nem telefonálgatok szerepekért. Megelégedtem azzal, amit az élet hozott. 

– Pályája kezdetétől szókimondó, bevállalós, vagány színésznőnek ismerjük. Azt mondta magáról egyszer: „szörnyű csaj voltam”. Most is az? 
– Szerintem igen! Ezeket a tulajdonságaimat máig megőriztem. Ha valami nem tetszik, azt rögtön szóvá is teszem. Nem is lenne értelme mismásolni, mert minden az arcomra van írva. Fiatalon az összes buliban benne voltam. Az én generációm az 1960-as években átélte a Beatles-korszakot, a Woodstocki Fesztivált, a hippimozgalmat. Más volt a világ, mások voltak az értékrendek. Bennünket ­egyáltalán nem érdekelt a pénz, bizonyos helyzetekben szégyelltünk is róla beszélni. Azokban az időkben fontosabbnak tartottuk, hogy együtt legyünk a barátokkal, a kollégákkal. Sokszor előadás után még órákig dumáltunk, vagy elmentünk együtt valahová. 

– Mára minden a feje tetejére állt! 
– Igen. Rohanás, pénzhajszolás, időhiány. És felülkerekedett az emberen a modern technika. Sajnos ez világjelenség. Hogy hol romlott el, azt pontosan nem tudnám megmondani. Fokozatosan jutottunk el idáig, ami pillanatnyilag visszafordíthatatlannak tűnik. 

– Nincs mit tagadni, a színház is óriásit változott. Egyetért ezzel? 
– Igen, egyetértek! Régen játszani mentünk, ma pedig katonás fegyelem van. Amit a rendező mond, azt kell csinálni, nincs apelláta. Nekem ez már nem színház, hiszen elveszett belőle a játék. Ezt külső szemlélőként is látom és a saját bőrömön is tapasztalom. Hadd idézzek fel egy régi emléket. Édesanyám, Mészáros Ági fantasztikus színészekkel szerepelt együtt a régi Nemzeti Színházban. Gondolhatnánk, ott aztán volt szi­­gorúság. Valamelyik komoly dráma volt műsoron, melynek egyik jelenetében anyámnak ki kellett vennie a bölcsőből a kisbabát, aki, persze, nem élő volt, hanem egy könnyű színházi kellék. Gobbi Hilda azonban titokban cementből készíttetett egy ugyanolyan figurát, és a kellékessel kicseréltette az eredetit. Amikor elérkezett ez a bizonyos jelenet, szegény anyám a babával együtt beesett a bölcsőbe. Képzelheti, hogyan reagáltak a kollégái, pedig ez nem vígjáték, hanem dráma volt. Mennyi mókát, tréfát, poént kitaláltak a régiek! Volt élet a színházban! 

– Más eljátszani ma egy szerepet, mint a hatvanas-hetvenes években? 
– Ez attól függ, milyen hangulatot képes teremteni a rendező. Az is fontos, kikkel játszom együtt. Mindig szerettem társulatban lenni, hiszen a színház egy társasjáték. Amíg Fodor Imre volt a József Attila Színház direktora, nagyon jól éreztem ott magam. Legendás időszak volt! A változások után, 1982-ben nem véletlenül mentem el máshová. Kazimír Károly hívott a Tháliába, és én igent mondtam. Semmit nem vittem magammal, mindent az öltözőmben hagytam, amit aztán nyilván kidobtak. Csak a munkakönyvemet küldték utánam. Számomra a lakásból való költözések is inkább a múlt lezárásáról szóltak, mintsem a tárgyak átmentéséről. Szüleim Ménesi úti villájából – ahol Bodrogi Gyulával éltünk – egy nejlonszatyorral jöttem el. De így volt ez a délegyházi tavaknál lévő tüneményes kis házam eladásakor is, még a fagyasztóból sem pakoltam ki. 

– Ezeket a döntéseit nyilván az újrakezdés motiválta. Azt viszont nehezebben értem, hogy miért mondott nemet a Kabaré című musical főszerepére!? 
– Maga még emlékszik erre? A Thália Színházban Kazimír megígérte, hogy műsorra tűzi a Kabarét, de nem az eredeti színdarab, hanem a Bob Fosse által rendezett film alapján, hiszen ez utóbbiban sokkal hangsúlyosabb a főszereplő, Sally Bowles figurája. És én mit mondtam erre? „Nem, nem, köszönöm, a filmben olyan zseniális volt Liza Minnelli, hogy nem fogom tudni olyan jól eljátszani, mint ő!” Most már bánom, hogy ezt kihagytam. De késő bánat. 

– Az imént említette édesanyját, a Nemzeti Színház ünnepelt színésznőjét, a kétszeres Kossuth-díjas Mészáros Ágit, akit az 1956-os forradalom leverése után méltatlanul mellőztek. Édesapja Voith Lajos katonatiszt volt. Milyen örökséget kapott tőlük? 
– Nagyon sok mindent! Például az élethez, a hivatáshoz való hozzáállást, a becsületességet, a gerincességet. Gyűlölöm az álszentséget, a hazugságot, az őszintétlenséget, a megjátszást. Nem szoktam hazudni, ez volt az első filmem címe, ami hitvallásomnak is tökéletes. Nem tudok és nem is akarok hazudni! A szüleim sosem voltak otthon, ritkán láttam őket. Édesanyám délelőtt próbált, délután pihent, este játszott. Apám pedig általában elkísérte. Ilyenkor nevelőnő vigyázott rám, ha pedig nem tudták megoldani a felügyeletemet, engem is vittek magukkal. Volt olyan darab, például a Szentivánéji álom, amit legalább ötvenszer láttam, s a mai napig kívülről tudom a szövegét, sőt a szereposztásra is emlékszem. 

– Ekkor dőlt el, hogy ön is színész lesz? 
– Nem, dehogy! Eszembe sem jutott soha! Apám zongoraművésznek szánt, szigorú volt velem, az udvarra sem engedett ki. Ötéves koromban sámlival a hónom alatt mentem vizsgázni. Szépen játszottam, de az órákig tartó gyakorlást nem nekem találták ki. Az Iparművészetire és a Külkerre jelentkeztem, illetve a Színművészetire. Ez utóbbi akkor került képbe, amikor egyik osztálytársam elárulta, hogy ő oda készül, ami nagy önbizalomra vallott tőle. Hát akkor én is megpróbálom, gondoltam, de otthon nem beszéltem róla. Amikor anyám tudomására jutott, hogy átmentem a második rostán, felhívta a kollégáit, nehogy felvegyenek, ha nem tartanak kiemelkedően tehetségesnek. Amennyiben akkor nem sikerül, biztosan nem próbálkoztam volna többször. 

– Ami az iskolákat illeti, még gyerek volt, amikor külföldön tanult… 
– Először Svájcba küldtek, 1957-ben. Minden lépésemet figyelték, nem mehettem sehova. Szörnyű volt! Innen Olaszországba kerültem, egy apácaintézetbe. Mit mondjak, azért sem rajongtam! Azokban az időkben minden további nélkül kinn maradhattam volna, de nagyon fiatal voltam hozzá. És, tudja, később is ragaszkodtam a hazámhoz. Nem divatból tartottuk magunkat hazafinak. Az igazi szabadságot Londonban érezhettem meg először, 1964-ben. Az utazást annak a zsidó embernek köszönhetem, akit sok száz budapesti társával együtt megmentett az apám a vészkorszakban. Öt dollárral a zsebemben mentem ki, farmerban és mezítláb sétáltam az utcákon. Itthon ezt nem tehettem volna meg! 

– Színészként 1971-ben hívták Las Vegasba. Miért maradt mégis itthon? 
– Ennek is története van. Az Irodalmi Színpad Hej, cigányok című produkciójában acapella elénekeltem egy siratót, ami mindig nagy tetszést aratott. Valaki örmény motívumokat vélt benne felfedezni. Ami nem lehetett a véletlen műve, hiszen az én ereimben is csörgedezik örmény vér, mint utólag megtudtam. Szirmai Béla az előadás koreog­ráfusa hallott róla, hogy a Rajkó zenekart meghívták az Egyesült Államokba és keresnek egy énekest. Amerikából idejött a Hurok cég művészeti menedzsere – aki például Frank Sinatrával dolgozott –, majd miután engem is meghallgatott, közölte, hogy magával visz a tengeren túlra, vállalja a taníttatásomat és leszerződtet Las Vegasba. Azért nem lett belőle semmi, mert várandós voltam a fiammal, Bodrogi Ádámmal. 

– Nem bánta meg? 
– Egyáltalán nem. Tudtam, hogy nem nekem való az a fajta megterhelés és kötöttség, ami egy amerikai karrierrel jár. 

– Mi maradt ki még az életéből? 
– Nyilván vannak olyan drámai szerepek, melyeket szívesen eljátszottam volna. Ilyen például Bernard Shaw Caesar és Kleopátra darabja. Persze az efféle álmaimat megtartottam magamnak. Ehhez képest megannyi zenés vígjátékban szerepeltem. Mindjárt az elején, 1966-ban, A kaktusz virága musicalben, ami olyan kirobbanó siker lett, hogy alig tudtam felfogni. Ez számomra meg is határozta a továbbiakat, mondhatni, sokáig beleragadtam ebbe a szerepkörbe. 

– A József Attila Színháznak köszönheti a férjét, Bodrogi Gyulát is! 
– Emberileg, szakmailag sokat tanultam tőle. Nem véletlenül ő a legjobb barátom. Már negyven éve nem élünk együtt, de papíron még mindig házasok vagyunk. Gyulával a párom, Döme Zsolt zeneszerző is jó viszonyban van. Mindennap hívjuk egymást, akárcsak a fiammal. Az unokáim, Bence és Enikő pedig már a saját útjukat járják. Azt még elárulhatom, hogy egy Budapesthez közeli településen lakom, csöndes, nyugodt környezetben. Nem szívesen mozdulok ki itthonról, hiszen az állandósult dugók megnehezítik a fővárosi közlekedést. 

– Nemrég lett kiváló művész. Nem Kossuth-díjat kellett volna kapnia? 
– Jól van ez így. Annak örülök, ami van. Azonban az idő még hozhat olyasmit, amit magam is értékesnek és helyénvalónak tartok. Elégedett vagyok a sorsommal.