Ezer esztendő ereje

– Mit kaptunk Szent István királytól örökségül?

– Egy stabil, önvédelemre és megújulásra képes államot, amely több mint ezer éven át keretet adott az életünknek, és – több-kevesebb sikerrel – védelmet is nyújtott nemzeti létünk számára. Az Európai Unió tagállamai közül Magyarország azon mindössze négy állam egyike, amelyik több mint ezer éve jogfolytonosan létezik ugyanazon a néven és azon a területen, ahol annak idején megalapították. Ez mindent elmond a keresztény államalapítás jelentőségéről, ami nemcsak Szent István, hanem az egész korabeli vezetőréteg zsenialitását dicséri.

– Augusztus 20-án Szent István királyra és a magyar állam alapítására emlékezünk. Hogyan ünnepeljünk ezen a napon?

– Büszkeséggel, méltósággal és derűvel. A nemzetének elkötelezett ember ilyenkor legalább néhány pillanatig visszatekint az elődök küzdelmeire, történelmünk nyomorúságaira és dicsőséges fejezeteire. Önmagában az is óriási teljesítmény, hogy ma is létezünk a szláv, germán és latin népek alkotta Európában, egy olyan kulturális, nyelvi közegben, amelyben társtalanok vagyunk. Olyan hatalmi befolyási övezetek ütközőpontján, hadiutak kereszteződésében építettünk magunknak hazát, amely folyamatosan biztonsági kihívást jelentett számunkra. Generációról generációra ehhez az adottsághoz kellett alkalmazkodnia a mindenkori országalkotó elitnek. Az első 500 évben ez alapvetően sikerült, a következő fél évezredben kevésbé.

– Ma sem könnyű a helyzet.

– Nyugat, kelet és dél között vagyunk, a Berlin/Bécs–Moszkva–Isztambul háromszög határozta meg az életünket az elmúlt évszázadokban. A történelmünk során jobbára az jutott nekünk osztályrészül, hogy megpróbáltak egyfajta csatlósként betagolni bennünket egyik vagy másik táborba. Látható, hogy Európában ma is minden szuverén államot be akarnak darálni egy Európai Egyesült Államokba, amely birodalomban a különböző népeket nem engednék beleszólni a saját sorsukba.

– Miért hallunk manapság egyre többet a szuverenitásról?

– Azért, mert fenyegetik. A szuverenitás az önrendelkezést, az állami függetlenséget jelenti, tehát azt, hogy egy állam a saját magára vonatkozó döntéseket mások erőszakos befolyásától mentesen hozhatja meg. Szuverenitás működhet demokrácia nélkül, de demokrácia nem létezhet állami szuverenitás nélkül. Brüsszelben olyan bábok ülnek dönté­si pozícióban, akiknek a tengerentúlról mondják meg, hogy mitől lesz „jobb” Európának. A tőlünk távoli döntéshozókat nem érdekli, hogy a magyar embereknek mi a jó, ezért a rólunk szóló döntés jogát magunknak kell fenntartani, és meg is kell tudnunk védeni.

– Miben látja a nemzet szerepét?

– A mi történelmünk abban is egyedinek mondható, hogy a nemzet fogalmát a korai századoktól fölfedezhetjük a magyar írott forrásokban. A nemzet fogalma változó értelmű volt a különböző korokban, de nálunk nem az állam konstruálta a nemzetet, mint az Egyesült Államokban, Franciaországban, vagy bizonyos értelemben Olaszországban és Németországban. Számunkra a nemzet közös sorsot is jelent, hiszen történelmi élmények emléke és tapasztalata adja meg a nemzet erejét. A mi erőnk tehát az ezer esztendőben van. Nálunk az 1848-as polgári forradalom és a belőle kibontakozó szabadságharc nem létrehozta, csak „modernizálta” a nemzetet azzal, hogy beemelte a nemzet sáncai mögé a köznépet. E demokratikus átalakulás és a védelmére indított hősies harc azóta meghatározza önazonosságunkat, de ez nem áll ellentmondásban azzal, hogy hazánkban korábban is létezett a nemzethez való tartozás érzése. A mi nemzeti identitásunknak – másokéval ellentétben – nincs kitüntetett ellenségképe. Fontosabb számunkra, hogy mik vagyunk, mint az, hogy kik nem vagyunk. Szokták mondani ironikusan, ha a Jóisten úgy döntene, hogy a teljes magyarságot magához szólítja jutalomként az elmúlt ezer esztendő szenvedéseiért, akkor némely szomszédunk hirtelen nem találná a helyét a világban. Mi arra a kultúrára vagyunk büszkék, amit ezer éven keresztül megalkottunk, felépítettünk és védelmeztünk. Azokra a királyokra, szentekre, feltalálókra, politikusokra, művészekre és sportolókra, akik hírnevet szereztek nekünk.

– Említette, hogy Szent István keresztény államot alapított. Hogyan tekintsünk erre a keresztény hagyományra?

– Szent István megalkotta az államszervezetet az azóta is jogfolytonosan működő vármegyerendszerrel. Ehhez hozzátartozott az egyházi szervezet felépítése is. Azóta is a kereszténység határozta meg a magyar kultúrát, mint ahogyan minden európai kultúrát is – akár tudomást veszünk erről, akár nem. A keresztény világ- és emberkép, az ebből fakadó mentalitás és normarendszer nélkül Európa üres földrajzi fogalom. Robert Schuman, az Európai Unió egyik alapítója is úgy fogalmazott, hogy Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.

– Mint fogalmazott egy korábbi interjúban, „nekünk van Istenünk, van hazánk, van családunk, minden más ebből következik”. Miért tekinthető ez alapvetőnek?

– Manapság az uralja az európai közgondolkodást, hogy minden ember „önálló univerzum”. Ez valójában azt a keresztény alaptételt csúfolja meg, hogy az ember Isten egyedi alkotása, akinek szabadságot és méltóságot adott – és ebben az értelemben egyenlőek vagyunk. A mai átértelmezés csak a korlátlan szabadságot tekinti fontosnak, minden kötöttség és elköteleződés, felelősségvállalás elutasítását, holott az ember társas lény, és a másik ember nélkül létezni sem tudna – nemcsak beszélni, még járni sem tudna megtanulni. A családban válunk emberré, ott tanuljuk meg az alapvető együttélési normákat és a hierarchia elfogadását, a másokhoz való alkalmazkodás képességét. Majd azt is megtapasztaljuk, hogy az iskolai, munkahelyi, települési, állampolgári, nemzeti közösségek részeként tagjai vagyunk az egyetemes emberiségnek.

– Egyesek éppen ezeket a hagyományokat kérdőjelezik meg manapság.

– Pápán nőttem fel. A város központjától másfél kilométerre található nagyszülői ház a település falusi részén épült fel. Tehéncsorda járt reggel és este a három sarokkal arrébb kezdődő legelőre, illetve vissza, és mindenhol voltak háziállatok a környéken. A mi generációnk még abba a hagyományos világba született bele, amely minden óriási változás ellenére is a hagyományos életmód kereteit adta az emberek többsége számára. Ma a technológiai fejlődés olyan fokára jutottunk el, amelynek magaslatán az ember azt képzeli, hogy Isten helyébe léphet, és mindent meg tud változtatni a Teremtő helyett, sőt ellenére. Ma olyan etikai kérdésekkel kerülünk szembe a génmódosításoktól kezdve a mesterséges intelligenciáig, amelyekre nincsenek megfelelő válaszaink.

– A hagyományos értékek ma hogyan jelenhetnek meg?

– Egyre nagyobb ellenszenvvel viszonyulok az érték mint fogalom használatához, mert azt a trükköt fedezem fel benne, hogy ennek mentén igyekeznek egyesek eltüntetni mindazt, amit erkölcsnek, erénynek neveztek korábban. Ha mégis meg akarjuk válaszolni, hogy mi az érték, akkor talán a legegyszerűbben azt mondhatjuk, hogy az, amiért cserébe hajlandóak vagyunk adni valamit. E te­kintetben az Istenbe vetett hit, a haza és a család olyan magas rendű értékek, amelyekért az emberek többsége korábban az életét is kész volt odaadni – persze még ma is vannak olyanok, akik erre hajlandóak lennének, de ne adja Isten, hogy erre bármikor szükség legyen. Érzékelhető, hogy a szabályok eltörlését követelő őrület dörömböl a kapunkon. Akik az egyén korlátlan szabadságából indulnak ki, nem ismernek el semmilyen szabályt. Ebből pedig anarchia, vagyis a csőcselék uralma bontakozhat ki. A közösségi médiára tekintve szinte felidéződik bennünk a római, a párizsi vagy a londoni szín Az ember tragédiájából. Látjuk, hogy az úgynevezett fejlődés semmi újat nem hozott az ember gondolkodásában, érzésvilágában és hajlamaiban, csak újabb és újabb eszközök kerültek a kezünkbe, amelyekkel egyre hatékonyabban lehet megsemmisíteni önmagunkat. Tehát a normalitás talajára kell visszatérni. El kell fogadnunk, hogy van tekintély a világban, természetesen a hívő ember számára Isten a legfőbb, a megkérdőjelezhetetlen tekintély. Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a jog kényszerén kívül is vannak szabályok, például az erkölcs és az illem, amelyeknek az a funkciója, hogy elviselhetővé tegyük egymás számára az együttélést.

– „Mi, magyarok, akik történelmi értelemben elvesztettük a XX. századot, meg akarjuk nyerni a XXI.-et” – fogalmazott korábban. Miként lehetséges ez?

– A XX. századi háborús emberveszteségek, a diktatúrák, a családok tönkretétele szinte mindenkit érintett. A XXI. századot úgy tudjuk megnyerni, hogy megpróbáljuk pótolni a veszteségeinket. A 2012 és 2022 közötti időszak Magyarország elmúlt száz évének legsikeresebb tíz esztendeje volt, folyamatos gazdasági, jövedelmi növekedéssel, emelkedő foglalkoztatással és születési rátával, kulturális gyarapodással és a nemzeti közösséget összefűző kötelékek erősödésével. Ezt a pályát kell fenntartani a mai, nehéznek mutatkozó körülmények között, egy demog­ráfiailag is megújulásra képes nemzet érdekében. Mi más lehetne a politika legfőbb célja, mint az, hogy biztosítsa az általa képviselt közösség hosszú távú boldogulását?