Akármi a kötény alatt

– Augusztus 20-án átvehette a Népművészet Mestere címet. Kicsit megkésve…

– Mondják mások is. De én úgy vagyok vele, ha most adták, akkor most örülök neki. A kitüntetést személyesen vettem át a Pesti Vigadóban, emlékezetes marad számomra. Szinte az utolsó percben érkeztünk oda a fiam­mal és a lányommal, mert az autónkkal belekeveredtünk egy dugóba. Gondoltam, hogy ez lesz, ezért itthonról eleve népviseletben indultam útnak, nem is tudtam volna átöltözni a helyszínen. Már mindenki ült a teremben, én meg végiglépdeltem előttük, mert a nehéz járásom miatt az első sorban volt fenntartva a helyem. Addig legalább alaposan szemügyre vehették az öltözékemet.

– Mikor kezdte hordani a díszes viseletet?

– Már kislánykoromban bőszoknyában jártam. Akkor vetkőztem ki, amikor 1968-ban beléptem a kalocsai Népművészeti és Háziipari Szövetkezetbe. Abban az időben sokan felhagytak a népviselettel, sőt eladogatták a becses ruhadarabjaikat. Én úgy voltam vele, addig nem válok meg tőlük, míg kenyérre nem kell a pénz. Hál’ istennek, ez nem következett be, így ma is megvan mindegyik. Ahogy hallottam, hajdanán jó pénzért kelt el egy szoknya, ma meg már annak az összegnek a sokszorosát is megadják érte, de nekem senki nem tudott volna annyit fizetni, hogy üzleteljek a legszebb holmijaimmal.

– Marcsa néni kitől örökölte a tehetségét?

– Anyai nagyanyám testvére, Ágnis néni, Pécsi Ágnes íróasszony készítette Drágszélen a legszebb munkákat, sajnos korán meghalt tüdőbajban. Nagyapámnak is jó volt a kézügyessége, egyebek közt vertfalú házakat épített, bakancsot talpalt. Kalocsa környékén mindenhol, így a mi falunkban is meg kellett tanulniuk a lányoknak, asszonyoknak kézzel varrni. Gyerekkoromban sokszor őriztem libát, de nem bántam, mert közben kivarrtam valamit, például a zsebkendő sarkába egy kis virágot. Mire tizenkilenc évesen férjhez mentem, addigra már elkészült a rózsaszín damaszt ágynemű-garnitúrám, két dunyha meg kilenc vánkus, mindet saját magam írtam ki. Menyasszonyként viseltem fehér keményített alsószoknyát, annak az alját is én díszítettem. Amikor pedig a nagymamának kellett egy fehér fékötő, anyám nem engedte, hogy a Vácki Julis nénivel írassuk ki, hanem velem csináltatta meg, merthogy nem olyan ördöngös dolog az.

– Egyébként Julis nénitől tanult valamit?

– Hogyne! Olyan szép kéknefelejcseket tudott írni, hogy sehogyan sem tudtam utánozni. Egyszer aztán elmentem hozzá, és kérleltem, árulja el a titkot. Nem mindegy, hogy néz az ki! Az öt szirom elhelyezésének és színárnyalatának is megvan a szabálya. Eszembe jut egy régi balatoni úttörőtábor, ahol bemutatót tartottam… Sorra pingáltam a virágokat, a gyerekeknek pedig ki kellett találniuk, mi a nevük. A kéknefelejcset sehogy sem akarták felismerni. Segítségül megkérdeztem, hát milyen színű a kéknefelejcs? És még ekkor sem vették a lapot. Hadd tegyem hozzá, nem csak Julis néni ismertette meg velem a kalocsai népművészet tiszta forrását. Az írást Magyar Maristól, Szőnyi Marcsától, a pingálást Kolozsvári Mihályné Panna nénitől tanultam, rajtuk kívül Török Gizával, Pirisi Julissal, Ivókné Juliskával, András Ferencnével is dolgoztam együtt a háziipari szövetkezetben. Először kézzel varrtam, majd jött a pingálás.

– Nehéz volt bekerülni oda?

– Budapestről jöttek megnézni, tehetségesek vagyunk-e vagy sem. Kaptunk papírlapot, ecsetet, festéket, és kezdhettük is a pingálást. Panna néni felkészítésének köszönhetően annyira jól sikerült a munkám, hogy maradhattam. Még azon a nyáron kivittek Nyugat-Németországba, ahol egy elhagyatott templomban rendezett népművészeti kiállításon tartottam bemutatót. A következő évben három-három tervünk alapján András Ferencné és én népi iparművészek lettünk. Kalocsáról és a szállásokról (például Öregcsertő, Drágszél, Homokmégy, Szakmár) ezernél is többen voltunk háziipari szövetkezeti tagok. Itt valamivel többet lehetett keresni, mint a téeszben. Ezen a környéken a népművészetünk, a viseletünk, a szokásaink ugyanazok. Ennek ellenére a drágszéli búcsúban vagy a bálokon azonnal kiszúrtuk a máshonnan jövő lányokat. Valahogy másként viselték ugyanazt az öltözéket, vagy éppenséggel pár centivel máshová esett a ruhájukon egy-egy díszítőelem. Ha megszólalt a zene, előbb csak a helyieknek lehetett táncolni, a többieknek csak akkor, ha felkérték őket a fiúk. Mi, drágszéliek abban is különböztünk, hogy szövet-, kázsmér- és selyemszoknyát is hordtunk. Persze tudtuk, melyik a hétköznaplós és melyik az ünneplős.

– Megmutatná a kedvenc ruhadarabját?

– A sárga kázsmérszoknya nagyon a szívemhez nőtt. Pillekönnyű. Mindig ezt húztam föl, ha külföldre hívtak, ebben jártam be a fél világot… Az iskolában kitűnő tanuló voltam, az igazgató győzködte a szüleimet, hogy engedjenek továbbtanulni. Apám még csak hajlott volna rá, de anyám úgy volt vele, ha a szomszéd lánynak is jó esze van, mégis itthon marad, akkor nekem sincs semmi keresnivalóm egyik kalocsai középiskolában sem. Végül anyám azzal állt elő, ha tanulásra adom a fejem, nem vesz nekem sárga kázsmér­szoknyát, amihez fodros, cifra, fűzős kötő illett kék pántlikával, ingvállal, pruszlikkal, ami a legpicösebb volt akkoriban. Márpedig az nekem nagy álmom volt, úgyhogy lemondtam a továbbtanulásról. És meglett a szoknya.

– Csodaszép…

– Eredetileg hat szélben készült, ami azt jelenti, 4 méter 80 centiméter anyag kellett hozzá. A kázsmér- és szövetszoknya gubé­rozott, plisszérozott volt, és a díszítésüknek is megvoltak a maga fortélyai, általában rávalót, kétsoros csipkét varrtak rá, az aljukat is csipke szegélyezte. A szoknyák elejét mifelénk egy hasonló színű, vékonyabb, olcsóbb anyaggal toldották meg, de csak a kötény alatti részt. Ezt akárminek hívták.– Micsoda praktika!– Így lehetett spórolni a drága szövettel, selyemmel. Ez a trükk a köténytől úgysem látszik.

– Említette, hogy a kalocsai népművészet követeként bejárta a fél világot. Mesélne az élményeiről?

– Többek között megfordultam Németországban, Ausztriában, Svájcban, Svédországban, Finnországban, Dániában, Hollandiában, Franciaországban, Olaszországban, Törökországban, láthatott hagyományos viseletben pingálni, énekelni, táncolni a közönség Montrealban, Moszkvában, Washingtonban és sok más helyen is. Nemegyszer előfordult, hogy Kalocsát összekeverték Kalotaszeggel. Ilyenkor vettem egy papírt, ráfestettem a Dunát – azt ismerték –, és a megfelelő helyre bejelöltem Kalocsát, hogy innen jöttem. Stockholmban 1971-ben egy nemzetközi vásáron azt mondta a szervező, a svéd trónörökösnek én fogom átadni az ajándékot, hiába próbálkoztam, nem tudtam alóla kibújni. Fénykép is van róla, s nem is olyan soká tényleg őt koronázták királlyá. Mondok mást. A hajdani Szovjetunióba András Ferencnével együtt mentem, de ott nem bemutatót kellett tartanunk, hanem konkrét munkát kaptunk, egy nagy koszorút kellett pingálni egy épület díszítéséhez. Montrealban voltam a leghosszabb ideig, hat hétig, mai fejjel nem vállalnék ennyit. Egyik alkalommal elmélyülten festettem, észre sem vettem, hogy a hátam mögött közelít felém valaki. Amikor feltűntek neki a kézmozdulataim, csodálkozva kérdezte: „Hát maga él? Azt hittem, egy bábut ültet­tek ide.” 2013-ban Amerikába, Washingtonba is eljutottam, az ottani folklórfesztiválon a magyar néphagyomány volt középpontban. Felépítettek egy kalocsai stílusú falusi házat, abban fogadtuk négyen a közönséget, s megmutattuk a pingálást, a porcelánfestést, kézi varrást és a gépi hímzést, sőt még divatbemutatót is tartottunk a viseletünkből, ahol a mieink mellett Hrivnák Tünde tervező a kalocsai motívumokkal díszített ruháit is láthatta a közönség.

– Marcsa néni nem tervez ruhákat?

– Dehogynem! A környék néptáncosainak szoktam írni ruhákat, és kiegészítőket is készítek nekik. Azért fordulnak hozzám, mert nemigen találni már olyasvalakit, aki hűségesen őrzi az eredeti kalocsai mintáinak szín- és formavilágát. Amikor a háziipari szövetkezetnek vége lett, el akartam menni vállalathoz dolgozni, hogy valamivel több legyen a nyugdíjam. Nem voltam még ötvenéves, amikor váltottam, végül a kalocsai porcelánfestő manufaktúrában kötöttem ki. Különféle porcelántermékekre festettünk kalocsai motívumokat. Megterhelő volt a bejárás, a hajnali busszal mentem, a délutánival jöttem. Itthon várt a házimunka, az idős szüleim ápolása, a paprikaföld és a sok rajzolnivaló. Éjfél után kerültem ágyba. Elhatároztam, hogy önállósítom magam és népi iparművészként folytatom. Volt adószámom, szállíthattam a fővárosba kézimunkákat. Aztán ezen a területen is változás történt. Akadt olyan esztendő, amikor egyáltalán nem kellett a népművészeti portéka. Most újra kellene, de nincs, aki az eredeti minőséget tudja produkálni. Drágszélen én vagyok az utolsó pingáló. Még ma is sok megbízásom van, tervezek, írok, pingálok – amíg van erőm hozzá, nem hagyom abba.