Egy pár cipő a lépcsőn

– Édesapját, Tóth István fotóművészt az egész világon ismerték. Milyen volt a nagy előd árnyékában felnőni, alkotóként kiteljesedni?

– Szinte gyerekfejjel kezdtem fényképezni. Hatéves voltam, amikor megkaptam az első fotómasinámat, egy Altissa boxot. Atyámtól igyekeztem ellesni a mesterség formai és technikai fogásait, s megszerezni azt az esztétikai hátteret, ami a fotográfusi pályához nélkülözhetetlen. Cegléden az 1950-es évek második felétől élénk művészeti élet zajlott, természetesen fotóklub is működött. Édesapám révén sokat voltam köztük, érdeklődéssel hallgattam a beszélgetéseiket, figyeltem, ahogyan egy-egy kiállításra készülnek. Otthon is minden segítséget megkaptam tőle, így tizenhárom évesen már volt olyan fotóm, amivel egy országos kiállításon oklevelet nyertem.

– Emlékszik az első képére?

– Hogyne. Ismerkedés volt a címe. Atyám karakteres arcokat keresve szívesen látogatta a cigánytelepeket. Sokszor mentem vele én is, például Kiskunfélegyházára, ahol ez a fekete-fehér felvétel készült 1962 körül. Egy fehér falú vályogház előtt két mezítlábas gyerek álldogál, egy fiú és egy lány. Nézik egymást, ismerkednek. A múltkor véletlenül elém került ez a kép, és megdöbbentem a kompozíció hibátlan arányain, noha akkor még mit sem tudtam az aranymetszés szabályairól. Egy ilyen képesség genetikai örökség lehet, amihez szerzett tudás is társul.

– Nem véletlen tehát, hogy a kezdeti művei édesapja témavilágára és fotográfiai eszköztárára emlékeztetnek…

– Tizennyolc éves koromra elértem, hogy „tökéletes” Tóth István-képeket adtam ki a kezemből, melyeket ifjú Tóth István néven jegyeztem. Ám volt bennem annyi bölcsesség, hogy ez az apai út számomra nem járható, hacsak nem akarok még hetvenévesen is ifjú Tóth Istvánként Tóth István-képeket készíteni. Szakítottam a fotográfiával. Mivel érdekelt az irodalom, a képzőművészet, a film, ezen műfajok felé fordultam. Voltak ígéretes próbálkozásaim, mígnem a feleségemmel ifjú házasokként autóstoppal ki nem mentünk a Német Demokratikus Köztársaságba. Vittem magammal a fényképezőgépemet és végigfotóztam az utunkat. A korábbiakhoz képest szemléletében, technikájában merőben más anyaggal tértem haza. Ekkor vett új irányt a pályám.

– Sőt, új nevet is választott magának!

– Atyám és én egymástól eltérő karakter voltunk, különbözött a világlátásunk és más-más generációt képviseltünk, így arra a következtetésre jutottam, hogy nevet változtatok. Megkülönböztetésül Cegléd egyik előtelepülése, Apáti nevét vettem fel, s mivel eredetileg Tóth István Sándorként anyakönyveztek, ebből az anyai nagyapám iránti tiszteletből a Sándort választottam, mivel neki is ez volt a keresztneve. Hát így lettem Apáti-Tóth Sándor. Sorsdöntő lépésemet apám rendkívül pozitívan fogadta, és megértette, hogy nem lehet más utam. Bár egy időben panaszkodott, hogy szabadulni akarok a nevétől, miközben őt egyre többször szólították Apáti úrnak.

– Ha most egymás mellé tennénk apa és fia életművét, szemmel láthatóak a különbségek. Sikerült megalkotnia a saját világát, nem lett elődje epigonja. Elérte a célját?

– Nem volt célom, hogy különbözzek. Magamat akartam megmutatni. Soha nem éreztem bizonyítási kényszert. Egy művész csak úgy tudhat őszinte és mély életművet létrehozni, ha az alkotásai visszatükrözik a saját személyiségét. Nekem e tekintetben könnyű dolgom volt, hiszen semmi mást nem kellett tennem, mint követnem, amit az érzelmeim, a gondolataim diktálnak. Egyébként a fotográfusok között is akadnak olyanok, akik nem tudják, hogy atyám és köztem vér szerinti kapcsolat van. Bár ez nem titok, ugyanis 2023-ban, a kerek születési évfordulónkon (100. és 75.) Cegléden volt egy közös tárlatunk Alma és fája címmel. Pályám sarokköveinek tekintem az Ernst Múzeumban 1985-ben, illetve a Magyar Nemzeti Galériában 2008-ban bemutatott összefoglaló kiállításaimat is.

– Hogyan talált rá művészi karakterére?

– Amikor húszas éveim elején visszakanyarodtam a fotózáshoz, kitűztem magamnak egy életműprogramot, de legalábbis több évtizedre szóló céljaim voltak. Három nagy gondolatkör foglalkoztatott: emléket állítani nagyszüleimnek és rajtuk keresztül a letűnt paraszti világnak, saját szemüvegen át láttatni a szerelem–születés–elmúlás témáját, valamint dokumentálni a XX. század nagy diktatúráinak valamiféle esszenciális lenyomatát. Ha el kellene számolnom vele, hogy sikerült-e megvalósítani a terveimet, nyugodt szívvel igennel felelnék. Amit rögzíteni akartam, azt maradéktalanul megtettem. Munkásságomnak nem a pillanat megragadása a jellemzője, hanem a szimbólumteremtés. Arra törekedtem, hogy a képeim többek legyenek a közvetlen látványnál. A mögöttes dolgok a lényegesek.

– Ezt nagyon nehéz elérni.

– Létező képesség, és fejleszthető is. Lennie kell egyfajta érdekességnek, ami első látásra megragadja a szemlélőt, de ha az illető a múltjából, az emlékeiből, az ismeretei­ből is hozzákapcsol valamit, akkor azáltal alkotótárssá válik. Az én munkamódszeremnek ez a lényege.

– Hogyan került a boncterembe fotózni?

– Meglep, hogy ezt is tudja. A rendszerváltozásig szabadúszó voltam, a Pest Megyei Hírlap ceglédi kiadásának szállítottam riportfotókat, valamint részállásban fotóztam a helyi múzeumnak és kórháznak. Annyira viszolyogtam a vér látványától, hogy messzire elkerültem a műtőket. Ám azon a napon, amikor a fiam megszületett, úgy éreztem, hogy nemcsak az élet elejével, hanem az élet végével is szembesülnöm kell. Bementem a patológiára és végigfotóztam egy boncolást. Megrendítő élmény volt. A látottak rádöbbentettek a test életének a végességére. Ma nem feltétlenül ugyanezt gondolom erről.

– Édesanyja látomásai sem véletlenül kerültek be a tematikus fotói közé?

– Nem sokkal halála előtt, egyik reggel azzal fogadott anyám, hogy különös élménye volt az éjjel. Nem láttam rajta semmi szokatlant, szellemi állapota tökéletesnek tűnt, tiszta tudattal válaszolt a kérdéseimre. Mégis páni félelem tört rá, könyörgött, hogy vigyem el innen. Ugyanis az éjszaka érte jött egy ember, lehúzta magával egy hosszú, föld alatti folyosóba, vonszolta, vonszolta, nem akarta elengedni. Végül kiszabadult az idegen fogságából, de alig talált vissza a felszínre. Sokáig töprengtem, mi lehetett ez. Próbáltam elképzelni a helyszínt, a végtelenbe tartó folyosót, átjárót, aminek a legvégén csak kell lennie egy ajtónak. Ettől kezdve lázasan kerestem ilyen, időből kizuhant ajtót, amin belépve láthatnám a titokzatos életnyomokat, a megkövült emlékeket, vagy legalább találni akartam egy kulcslyukat, amin átkukucskálhatnék a falon túli világba, a végtelen végességbe. Hogy meddig jutottam, azt a képeimet szemlélve ki-ki eldöntheti.

– Ezt az álomszerű utat önnek is meg kellett találnia, hogy képeivel elmesélhesse, mit látott. Lehet az már a saját látomása?

– Nagyon lassan dolgozom, egy cikluson öt-hat évig is. Minden látványra, ingerre figyelek, ezek építik fel bennem azt a belső képi világot, ami mások számára is élményt nyújthat. S ha erről meggyőződöm, akkor azt lefényképezem és a technika segítségével erőteljesebbé teszem. Horvátországi barangolásom során eljutottam Vrbnikbe, itt található a világ egyik legkeskenyebb utcája, szélessége mindössze negyven centiméter. Egyszer csak néhány méterre tőlem megpillantottam egy kikoptatott kőlépcsőt, ami egy valamikori ház falmaradványán lévő ajtóhoz vezetett, azon keresztül pedig a távolban látni lehetett a tengert. Az utolsó lépcsőfokon ott dacolt az idővel egy pár cipő. A kertész cipője? Az idő kapujában? Máig nem tudtam megfejteni, miként alakult ki ez a misztikus tér és hordoz-e valamiféle üzenetet. Nekem mindenesetre megsajdult a szívem, mert rögtön édesanyám imént elmesélt látomására asszociáltam.

– Pályája elején száguldó fotóriporterként tízezernél is több képet készített, fotóművészként pedig elmélyült, műveit lassan érlelő alkotóként ismerjük. Mindkettő egész embert kíván?

– Pontosan, úgyhogy szét is választottam egymástól ezt a két tevékenységet. Az alkalmazott fotográfia a mindennapi kenyérkereső munkám volt, technikailag folyamatos készenlétben tartott. A riportútjaimon azonban gyakran belefutottam olyan témákba, melyeket érdemesnek tartottam elmélyültebben tanulmányozni, ilyenkor később visszamentem a helyszínre és a látottakat művészi igénnyel dolgoztam fel.

– Nemrég megkapta a Magyar Fotóművészek Szövetsége életműdíját. Mit szólna ehhez az édesapja?

– Vélhetően örülne neki. Ezt az elismerést hajdanán ő is megkapta. Régóta kötődöm a szövetséghez, felvételemkor én voltam a legfiatalabb tagjuk. Most sikerült meglepniük ezzel a kitüntetéssel, merthogy egyáltalán nem számítottam rá. Rendkívül erős családi háttérrel rendelkezem, ami nélkül ezt az életművet nem tudtam volna összehozni. Komoly terveim vannak még, nemrég állapodtam meg új, befejezés előtt álló ciklusom 2026-os bemutatásáról. Pihenésként gombfocizom a barátaimmal és műkedvelő borász vagyok.