Kiáltások

– Most mit fest?

– Egy sárga alapú figurális probléma foglalkoztat… Elindult egy Déggel kapcsolatos sorozat, ezeken a képeken az unokák jelennek meg, de ezzel párhuzamosan rózsaszínű festmények is készülnek, amelyeken szintén zömében Déggel összefüggő történetek jelennek meg, de az én gyermekkoromból. Például az egyik ilyen utolsó rózsaszín képemen egy dégi csoportképet festettem meg egy régi pillanatról, ahol anyám, nagymamám és rokonok láthatók, a svájci sapkás gyerek a fekete kis öltönyében pedig én vagyok. Amikor kész lettem a képpel, éreztem, hogy valami nagyon hiányzik belőle, belerajzoltam áttűnő jelenségként a jelenlegi saját kontúromat, ahogy nézem őket. Ettől kimozdult az időben minden, hiszen a jelenben és a múltban is egyszerre ott vagyok, miközben benne van a létezés tünékenysége is.

– Az az üvöltő farkasos kép is elgondolkodtató.

– Az a Kiáltó című kép. Egy természetrajzi kiállításon kitömött állatokat, többek között egy világba beleüvöltő farkast láttam. Reflektál ez az üvöltés arra, ami napjainkban körülöttünk zajlik a világban. A farkassal szinkronban készítettem egy olyan képet magamról, ahol én is beleüvöltök a világba. Sok előzménye, előképe volt ennek a Kiáltónak a művészettörténetben, elég, ha Francis Bacon segélykiáltó, vagy Mednyánszky László csavargófejeire gondolunk, melyek mind döbbenetes erővel hatnak.

.

– Az, hogy festőművész lett, talán egy dégi történésnek köszönhető?

– Apám és anyám a dégi kastélyban működő gyermekotthonban dolgozott pedagógusként. Érdekes volt a dégi gyermekkor számomra a mérhetetlen szabadsággal, a természetközelséggel, ahogy a tó felszínén a táj tükröződött, a fákon átszűrődő fényekkel, a fáról leesett madarakkal, amelyeket gyógyítgattam. Ugyanilyen erővel hatott rám, amikor a gyermekotthonban a nagy tölgyfa alatt egy nagy csoport gyermek állt, és ahogy közeledtem, láttam, körbevesznek egy férfit, aki egy háromlábú állvány előtt ült és festette a tájat, a távolban álló házat az erdővel, én álltam és éreztem, hogy földbe gyökeredzik a lábam. Ekkor találkoztam először a teremtéssel, amikor a fehér lapon megszületik egy új csoda. Már a többi gyerek rég elszéledt, csak én maradtam, s ösztönösen megszólaltam, tessék jobban megnézni, hogy a ház és a háztető vöröse, valamint az erdő és a bokrok zöldje is más. Kérdezgetni kezdett, mondtam, hogy a szüleim a nevelőotthonban dolgoznak. Összecsukta az állványt és a széket, hóna alá fogta a mappát, és kérte, hogy vezessem hozzánk haza. Bekopogott. „Ó, már meg mit követett el ez a gyerek!" – csapta össze anyám a tenyerét. „Nem követett el semmit, de olyannak voltam szem- és fültanúja, amelynek még soha. Itt vagyok két hétig egy egyszemélyes művésztelepen, hadd jöjjön velem a Laci.” Attól a pillanattól kezdve eldőlt a sorsom. Kijárt hajnalban a párás, gyönyörű tájat, a dolgozó embereket festeni. Hajnali öt-hat órakor már ott ültem az ajtaja előtt, mint egy pulikutya. Vártam a Péter bácsit, hogy együtt indulhassunk el, és minden pillanatban megfigyelhessem, ahogy festővásznára felkerülnek a finom, rózsaszín párában lebegő tájban a piros, zöld, kék, lila ruhákban káposztát kapáló asszonyok. Pár hónappal később ezekből a Dégen készült munkákból kiállítása nyílt Budapesten, erre az alkalomra kis fehér csíkos mellényes öltönyt varrattak nekem a szüleim. Ennek már több mint hatvan éve, de úgy él bennem, mintha tegnap történt volna.– Már ecsetet is adott a kezébe?– Igen, kaptam tőle egy kis darab fekete rőtlit és papírt, gyakran adott házi feladatokat is, fessem le a kutyát, a macskát, mindent, ami körülvesz. Sajó Péter egyébként a hajógyárban volt tervosztályvezető, az üzemi lapot szerkesztette, és emellett rajzszakkört vezetett. Kondor Bélát is ő fedezte fel, aki minden festményét elsőként neki mutatott meg, és megkérdezte, mi a véleménye. Az én kapcsolatom is haláláig megmaradt Péter bácsival.– A munkásportréi nem a hajógyárból valók?– De igen. Minden mindennel összefügg, mindennek oka van, nincsenek véletlenek. Biztos, hogy nem volt véletlen, hogy akkor és ott találkoztunk, ettől lettem festő, aztán később az ő révén láttam meg azokat a figurákat a hajógyári újságokban, amelyeket beemeltem a munkásságomba.

– A pedagógus szüleinek fel kellett ismernie, hogy ez az útja.

– Igen, bár eredetileg az ő nagy vágyuk az volt, hogy zongorista vagy operaénekes legyek. Apám kórusvezető volt, így csak zenészben gondolkodtak. Jó tanárokkal taníttattak zongorázni, akik azt mondták, olyan tehetséges vagyok, hogy csak zenei pályára mehetek. De én mihelyst hazamentem az iskolából, fölrajzszegeztem a szoba falára egy rajzlapot, s elkezdtem festeni. a szüleim látták, hogy ez az életem, támogattak, hogy festőművésszé váljak, így aztán nem is volt kérdés, hogy 14 évesen Budapesten a képzőművészeti gimnáziumban folytassam a tanulmányaimat.

– Ott aztán, gondolom, voltak kötelező feladatok is.

– Igen, például valamelyik állami ünnep alkalmából kiírtak egy tematikus pályázatot. Hatvanszor nyolcvan centiméteres méretben megfestettem a nagymamámat, ahogy ül a bútorai között, és olvassa a Bibliát. Amikor felvittem, azt mondták a tanáraim: ez az, ezt beadjuk a pályázatra! De hogyan adjuk be egy forradalmi ünnepség apropóján? Legyen a címe: ­Téesz­nyugdíjas. Nagydíjat nyertem vele. Már akkor nyiladozott az ember szeme, gyakran jártunk a Műcsarnokba, és a budapesti lét hamar kinyitotta a világot.

– Azt írják, hogy Fehér László a hiperrealizmus igen jelentős képviselője. Miért pont a hiperrealizmus?

– 1973–74-ben a főiskolán negyedéves hallgató voltam, amikor eljött az ideje, hogy vállaljam önmagam. Kokas Ignác mesteremnek volt egy legendás mondata: Vállald önmagad, akár a börtön árán is. Addig tanulmányokat festettünk, keresgéltük az utunkat expresszionista, realista stílusban. Ekkor viszont már eldöntöttem, hogy szociografikus éllel tükröt akarok az emberek elé állítani. Igen, ilyen volt a hajógyári újságból vett sorozat a hónap dolgozóiról, s megfestettem a Részlet a brigádnaplóból című képeimet. Döbbenetesen hatott a fotórealista, szociolátásmód, amely kendőzetlenül megmutatta azt a világot, amelyben léteztem. Aztán jött az Aluljáró I. című festmény. Budapesten a kisföldalatti Vörösmarty utcai aluljárójában néztem a megfáradt, megszürkült embereket, ahogy jöttek le a lépcsőn. Az ott készített fotómat a fiókba tettem, de hiába nézegettem, nem tudtam vele mit kezdeni. Földhöz vágtam, és rátapostam mérgemben. Leléptem róla, és láttam, ott van megalázva, megtaposva maga a valóság! Megfestettem először 90 × 70 centiméteres méretben vázlatnak, majd két és fél méteresben, na, ezzel ki is húztam a gyufát, de ez lett az utam, a hiperrealista stílus. A levegőben volt, de a festményeim kimondottan az itteni helyzetről szóltak, ezért aztán a hatodik évre már nem kaptam ösztöndíjat, pedig öt-hat nagy kép is a fejemben volt. Ahogy kiléptem a főiskoláról, jött a katonai behívó, és másfél évre kivontak a társadalomból.

– Hosszú lenne méltatni. Munkácsy-díj 1993, Kossuth-díj 2000, Prima-díj 2006, Hazám-díj 2024… És bárhová ment a világba kiállítani, ünnepelték. Mégis, van ideális közönség egy művész számára?

– Hát ezt nem tudom. Az ember általában önmagának fest, s ha önmagának tetszik, akkor kevésbé izgatja a közönség. Nézzük meg Van Gogh életművét: egyetlenegy képet sem adott el. Vagy ott vannak az impresszionisták a kedvenc történetemmel. Egy cukrászmester, hogy segítse a mű­vészeket, sorsjegyeket bocsátott ki, s két nyeremény volt: egy torta és egy Monet-kép. Nos, az asszony, aki a Monet-képet megnyerte, könyörgött a cukrásznak, hogy neki ­inkább a torta kellene. Végül megkapta a tortát, s néhány évre rá kiderült, hogy a Monet-kép áráért egy utcasort is megvehetne… Azoknak festek, akik erre érzékenyek. A halálfé­lelem, a szerelem, az New Yorkban, Párizsban és Budapesten is halálfélelem és szerelem. Ha alapvető emberi témákat dolgoz fel az ember, akkor arra mindenhol reagálnak és rezonálnak. Valahogy így voltam a képeimmel, mert bárhol állítottam ki a világon, nagyon komoly visszhang volt rájuk.

– Ahogy a mostani festményeit megmutatta, látni, hogy fontosak a régi emlékek. Az, ami körülöttünk van most, foglalkoztatja? Például az internet hasznos és káros világa, a mesterséges intelligencia térhódítása.

– A festészet olyan nekem, mint a lélegzés, tiszta levegő. Ha nem tudnék festeni, megfulladnék. Döbbenetes számomra, hogy lassan eltűnik a kézírás, ami egy olyan kifejezési eszköz, amelyből meg lehetett állapítani, ki milyen személyiség – nos, ez teljesen eltűnik, és átveszi helyét a komputer. Egy-egy megmaradt levél lassan bevonulhat a múzeumokba. Véleményem szerint az élet rendje, hogy a fejlődés jegyében újabb és újabb technikai vívmányok jönnek, az emberi gesztusok és érzések viszont megmaradnak. És itt van a segélyért kiáltó kitömött farkas a terem közepén a természetrajzi kiállításon. Úgy éreztem, hogy valami rokonság van közöttünk, mert vannak olyan folyamatok, amelyek miatt nekem is bele kell kiáltanom a világba.