Könnyek a dobogón

– Belegondolt már abba, hogy mit jelent valamiben a legjobbak között lenni a világon?

– Az idei, kínai világbajnokság megnyerése után igen. Akkor én voltam a világbajnok, a világcsúcstartó, a világranglista vezetője, tehát a világ legjobb öttusázója. De nem magáért a célért dolgozom nap mint nap, hanem azért, mert szeretem az odáig vezető utat. Nem azért kezdtem el öttusázni, hogy világ- vagy olimpiai bajnok legyek, hanem azért, mert szerettem sportolni. Persze később már megjelent az a gondolat is bennem, hogy szeretnék maradandót alkotni az öttusában. Amikor világbajnok lettem, rövid ideig nagy boldogságot éreztem, furcsa érzések kavarogtak bennem. Ám ez nem volt akkora érzés, mint amekkorára korábban gondoltam. Miután Balczó András megnyerte a hetedik világbajnokságát, azt mondta, hogy hiába volt a világ legjobbja, akkor sem kapta meg azt a boldogságot, amit várt ettől. Mert ez valóban nem ad hosszú távú boldogságot. Azt tapasztaltam meg, hogy megvalósult egy vágyam, de nem lettem több emberileg. A világbajnokság megmarad, de mégis mulandó. Elértem ugyan, de az érzelmi töltete egyre halványabb lesz. Nem gondolom tehát, hogy ebbe kapaszkodhatok majd akkor, ha esetleg boldogtalan lesz az életem. Persze hatalmas erőket mozgattam meg, hogy világbajnok lehessek.

– A versenyzőtársak már másként tekintenek önre?

– Igen. Amikor bekerültem a felnőttek közé, még én voltam a kissrác. Most viszont már érzem, például a vívásnál, hogy nem vállalnak el olyan akciókat ellenem, mint korábban. Amikor valaki leteszi a névjegyét a sportban, akkor a többiek már készülnek ellene.

– Kialakulnak barátságok a sporttársakkal?

– Persze. Bár ezek nem olyan igaz barátságok, mint azokkal, akikkel régóta ismerjük egymást és időnként összejárunk. A versenyeken viszont mindig nagy örömmel fogadjuk egymást. Például, amikor hazánkban járt Ahmed el-Gendi, a Párizsban olimpiai bajnok egyiptomi versenyző, akkor elvittük étterembe, hogy kóstolja meg a hagyományos magyar ételeket.

– A lelkiismeretem tiszta, mert egy pillanatra sem engedtem ki – fogalmazott az olimpián­ elért 13. helyezés után.

– Elképesztően csalódott voltam, és nagyon fájt az elért eredményem. Szerettem volna az itthoniaknak boldogságot okozni. Nagy felelősséget éreztem, hogy az olimpián képviselhettem a hazámat. Nem nyomásként, hanem hatalmas vágyként. Az idézett mondattal a keserűség, csalódás szólt belőlem, mert tudtam, hogy a versenyen elértem azt a határt, amit emberként lehetséges, és ami után már csak a Jóisten tudja hozzátenni – ha szeretné – a szükséges pluszt. Most abba tudok kapaszkodni, hogy a kilátástalan helyzetben sem adtam fel.

– Az olimpia után azt is megfogalmazta, hogy bízik „a Jóisten útjaiban, és abban, hogy ez így volt jó”.

– Az olimpián béke volt bennem a csalódottság mellett, hiszen tudtam, hogy mindent megtettem, amit csak lehetett. Azt éreztem, hogy bármennyire akarom, valamiért nem megy. Még nem tudom, de biztosan rájövök majd, miért kellett így lennie. Meggyőződésem, hogy az olimpiai szereplésem így volt tökéletes, ahogy volt.

– A verseny utáni első nyilatkozatában szülővárosának, Zsámbéknak is köszönetet mondott, majd díjat is kapott a településtől augusztus 20-án. Mit jelent önnek a szűkebb pátriája?

– Egészen megható volt az a sok támogatás és szeretet, amit az olimpia előtt kaptam mindenhonnan, de legfőképpen Zsámbékról. A mai napig – jó értelemben véve – felbolydul a lelkem, ha erre gondolok, mert nagyon jó érzés tartozni valahova. Jó érzés magyarnak és zsámbékinak lenni. Őket is képviseltem az olimpián, a szüleim hoztak is Párizsba egy nemzeti zászlót Zsámbék felirattal. Hiába lakom Budapesten, Zsámbékon vagyok otthon. Az egyházközség, a barátok, az ismerősök mind oda kötnek. Volt olyan, aki az olimpia után süteményt küldött nekem, hogy kifejezze a szeretetét. Nehéz felfogni objektíven, hogy mindegy nekik, hányadik vagyok egy versenyen, hiszen magamért, zsámbéki létemért szeretnek és támogatnak. A díj nagyon kedves nekem, hiszen olyan emberek adták, és olyanok előtt kaptam, akiket szeretek, és akik között jó lenni.

– Valóban más egy olimpia a többi versenyhez képest?

– Teljesen más, és ez leginkább a médiafelhajtás miatt van így. A média által nagyon sokakhoz eljut az olimpia, ami miatt ránk, sportolókra nagy nyomás helyeződik. Az olimpiai mozgalmat én már nem tartom olyan nemesnek, mint kezdetekben volt. Azért, mert azt tapasztaltam, hogy az olimpia­ manapság nem a sportolói teljesítményekről, hanem a pénzről, a reklámokról, a nézettségről szól. Ezzel én nem tudok azonosulni. Azzal viszont igen, amikor valaki a szívét-lelkét beleadva képviseli a hazáját és könnyezik a dobogón.

– Az öttusa megváltozik. A lovaglással kezdte gyermekkorában a sportolást, most pedig helyette egy másik sportág, az OCR, vagyis akadályverseny kerül be az öttusába. Ez hogyan érinti?

– Már az olimpia előtt is tudtuk, hogy változás jön. Nagyon szép lezárása volt a lovaglásnak a párizsi verseny 16 ezer néző előtt. Engem rosszul érint a változás, viszont elfogadom. A jövőmmel kapcsolatban vannak bennem kérdőjelek, azt viszont tudom, hogy még mindig él bennem az a szenvedély, amiért­ elkezdtem a sportot. Remélem, hogy majd az OCR-ben is megtalálom azt az örömöt, amit a többi sportágban. Mindenesetre most, az olimpia után még tart a hosszabb pihenőnk.

– Hogyan lehet összeegyeztetni öt sportágban a felkészülést?

– Teljes embert kíván, mert nekünk reggeltől estig vannak edzéseink, naponta négy-öt. Előfordul, hogy az öttusa minden számában edzünk egy nap alatt. Számonként és összpontszámban is folyamatosan megdőlnek a világcsúcsok, állandó fejlődés van a sportágban. Ezért a sporttudományt is be kellett hozni a felkészülésbe: figyelni kell az étkezésre, a fizikai és a lelkiállapotra. A sport mellett nem tudnék olyan munkát vállalni, amely napi nyolc óra kötelezettséget kívánna. Amikor az ember megtalálja az útját, akkor azt szenvedéllyel járja, ezért számomra a napi edzések mennyisége természetes dolog.

– A sport mellett tizedesként a sportszázadban is van feladata.

– Katonasportoló vagyok, most zajlik az alapkiképzésem. A sportszázadban toborzási feladatokat kell ellátnunk. Nagyon jó kettős életpályamodellt valósít meg a honvédség, mert felkészítenek a versenyzés utáni életre, és addig pedig megadják a hátteret ahhoz, hogy magas szinten tudjunk sportolni.

– Kinek ad hálát a sikerekért és a versenyeken elért eredményekért?

– Istennek. Kialakult egy mozdulatom is a célba érkezésnél, a felfelé tartott tenyérrel és a felemelt fejjel kifejezem a hálámat. Mélyen hívő embernek gondolom magam. Ami vagyok, az Isten kegyelméből vagyok, mert minden egyes versenyemen rájövök, hogy mennyire jelentéktelen lennék egyedül. Rendszeresen megtapasztalom, hogy akármennyi munkát tehetünk bele a sportba, a világ legjobbjaival versenyezve már önmagában kevés az ember. A vívások szüneteiben imádkozni szoktam, és ez megadja nekem az erőt, a lelki békét, a magabiztosságot. Többször átélhettem, mekkora ereje van annak, amikor úgy dönt a Jóisten, hogy ő is közbelép, és átveszi tőlem a küzdelmet.

– El kell menni a végsőkig ahhoz, hogy jöjjön a segítség?

– Isten kegyelmét nem kell kiérdemelnünk, megkaphatjuk úgy is, hogy esetleg azt gondoljuk, nem jár nekünk. Azért kaptam a talentumaimat, hogy azokkal gazdálkodjak. Ha nem vállalom fel a teljes kockázatot, és nem teszem Isten kezébe magamat teljes bizalommal, akkor hiába várom az ő segítségét. Én mindig akkor kaptam meg a segítséget, amikor elértem a határomat. Ekkor az erőm végét érezve is beleálltam a versenybe, és sikerült elérnem a legjobb eredményt.

– Korábban volt egy nagy próbatétel az életében, és a bibliai Jób történetéből merített erőt, aki a végén már majdnem feladta.

– Jóbnak végig kellett járnia a mélységet, és utána tudott túllendülni a nehézségeken. Az én életemben eddig mindig voltak kisebb-nagyobb próbatételek, és ezek nem véletlenül jöttek elő.

– Gondolom, az edzők is sokat hozzátettek ahhoz, hogy bajnok legyen.

– Így van. Sokaknak van rengeteg munkája ebben. Geleta Károly volt a nevelő-, az ő fia, Geleta Balázs a mostani vezetőedzőm. Ők mindig támogattak az utamon, és formáltak engem. Akárhogyan viselkedtem az edzéseken, mindig ottmaradtak mellettem. Az edzések végén általában úgy megyek haza, hogy találok valami olyan dolgot az elvégzett munkámban, amit másnap megpróbálok jobban csinálni.

– A világbajnoki címmel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy az hosszú távon önmagában nem ad boldogságot. Akkor mi?

– Mindenkinek meg kell találnia a saját útját. Ha sikerül, akkor azon szenvedéllyel végig kell menni, és így el lehet jutni a boldogsághoz.