Lélek nélkül hiába minden

– Mindig régésznek készült?

– Nem. Kicsi gyerekként én is tűzoltó, rendőr meg kukás akartam lenni, de a történelem iránti érdeklődésem igen hamar erősebbnek bizonyult. Szívesen nézegettem, olvasgattam a rejtélyes múltról szóló könyveket, különösen a középkori várak izgattak. Abban az időben kezdtek hódítani a mozikban az Indiana Jones-filmek, bár azok nem kisiskolásoknak készültek, valahogy mégis sikerült belógnom egy vetítésre. Édesanyám történelemtanár, édesapám művészettörténetet tanított, tehát otthon is töményen kaptam az ilyen jellegű tudást. Attól kezdve, hogy először hallottam a régész szakmáról, nem volt kérdéses számomra a pályaválasztás.

– Mit talált benne vonzónak?

– Leginkább azt, hogy feltárulhatnak előttem a múlt titkai. A régészet azonban a gyakorlatban mutatja meg a valódi arcát, ott szembesülünk igazán a terepviszonyok nehézségei­vel vagy az időjárás viszontagságaival. Sosem felejtem el, amikor mínusz húszfokos hóesésben előbb el kellett söpörnünk a havat az ásatási helyszínről, hogy egyáltalán fel tudjuk rajzolni az objektumokat. Az pedig a másik véglet volt, amikor elviselhetetlen hőségben egy szudáni kő- és homoksivatagban dolgoztam, alig várva, hogy árnyas helyre húzódhassak. Nekem mégis a terepmunka a kedvencem, beleértve az előzetes bejárásokat és a tényleges ásatásokat is. Ösztönöz a feltárással járó izgalom, az a lehetőség, hogy bármelyik nap előkerülhet az a lelet, ami az addig felmerülő kérdésekre választ adhat és nagyban befolyásolhatja a további munkát. Nem fogja elhinni, de én földet talicskázni is szeretek a leletmentés során.

– Én elhiszem, hisz láttam már önt izzadtan, viseltes ruhában, sáros bakancsban földet túrni. Nekem úgy tűnt, otthonosabban mozog gyakorló régészként a terepen, mint múzeumigazgatóként a kecskeméti irodájában…

– Mindkettő az életem része, ezek nem zárják ki egymást. Szerencsés vagyok, hogy így alakult. Ez sok mindenen múlik, de főként egy olyan nagyszerű, felkészült szakmai csapaton is, amelynek tagjai elboldogulnak a múzeumi feladatokkal, ha éppen szeretett hivatásomnak, a régészetnek hódolok. Persze sokan mosolyognak is rajta, miért jobb nekem esőben, szélben, porban, napsütésben szenvedni. Megmondom: kárpótlásul ott a szabadságérzet.

– Az imént említette a szudáni ásatást. Hogyan került oda?

– A magyar régészek tudását nagyra becsüli a nemzetközi szakma, a világ számos pontjára hívják őket feltárásokra. Szudánban 2009-ben létesült a Níluson a Merowe-gát, amit a híres egyiptomi asszuáni duzzasztógát, a Nasszer-tó testvéreként emlegetnek. Az építkezés megkezdése előtt nemzetközi együttműködés keretében dr. Lassányi Gábor régész vezetésével több éven keresztül egy magyar csapatnak is lehetősége volt a Nílus-parti zóna 160 kilométer hosszú koncessziós területéből 18 kilométeren feltárásokat végezni. Én 2007-ben jártam kint. Életem egyik legnagyobb kalandja volt. Régészeti kincsekben gazdag vidéket pásztáztunk, az őskőkortól a középkori keresztény kultúráig hatvan-hetvenezer év emlékei kerültek elő, és geofizikai mérések is történtek. A leletek többsége a szudáni főváros, Kartúm múzeumának raktárába, illetve leletmegosztás keretében a Szépművészeti Múzeumba került.

– Mennyit változott a régészet, amióta a pályán van?

– A régészet fejlődése párhuzamosan halad a világ változásaival. Megtalálta a mai korban a lehetőségeit, gondoljunk csak a számítógép és az internet elterjedésére, a GPS-alapú helymeghatározásra, a térinformatikára, a fémkeresők bevetésére, egyáltalán, a természettudományok fejlődésére és még hosszan sorolhatnám. Amíg az 1990-es évek elején a kecskeméti kollégák örülhettek annak, hogy tízezres léptékű nyomtatott térképeket tudtak szerezni a hadseregtől, ahhoz képest manapság nem jelent gondot, hogy saját drónnal végezzük el a helymeghatározást, majd utána a térképkészítést. A modern technikának köszönhetően gyorsabb, pontosabb lett a régészeti dokumentáció. És évről évre jönnek az újítások.

– Tizennégy esztendeje tart Bugac határában az a feltárás, amelynek során több szenzációs lelet került elő, például az elfeledett Árpád-kori monostor. Mondhatjuk, hogy ez eddigi pályafutásának csúcsa?

– Egy ilyen lelőhelyet sok régész a legkiemelkedőbbnek tartana. Ezzel magam is így vagyok. Jól emlékszem arra, hogyan is kezdődött. Kolléganőm, Sárosi Edit 2002-ben a doktori disszertációjához Bugac környékén gyűjtött adatokat. Az egyik terepbejáráson felfedezett egy középkori kis plébániatemplomot, körülötte rengeteg csontvázzal. Mint kiderült, a területen erdősítés zajlott, és a munkásokat nem érdekelte, milyen rombolást végeznek, mélyszántással mindent kiforgattak, amit addig a föld takargatott. Cselekednünk kellett, gyors leletmentést végeztünk. Kissé távolabb, a felsőmonostori pusztában feltűnt a láthatáron egy domb, amely a növényzet miatt megközelíthetetlen volt. Meg is jegyeztük róla viccesen, csak nem ott rejtőzik egy monostor, amiről Győrf­fy György professzor is említést tett évtizedekkel ezelőtt, írott forrásokra hivatkozva megállapította, hogy létezhet errefelé egy település, amit 1219-ben Péteri néven, 1258-ban pedig már Pétermonostoraként ismertek.

– Titkon bizakodott?

– Gyanút fogtam, persze. Aztán múltak az évek, mígnem egy lehetséges vajdasági–magyar közös régészeti együttműködés apropóján újra eszembe jutott a helyszín. Azzal szálltam be a projektbe, hogy „van egy monostorunk”, legalábbis szerintem. Tizenkilencre lapot húztam. Amikor elkezdődött az ásatás, jöttek elő kövek, egyre nagyobbak, majd egy széles kőalapozásra bukkantunk. Ekkor már tudtam, beigazolódhat a feltevésem. De azt még az egyre izgalmasabb leletek előkerülésével sem mertem feltételezni, hogy olyan szintű és minőségű történet kerekedik ki belőle, mint amilyen 2024-re megvalósult.

– Szerencse is kellett hozzá?

– Talán. De a lelőhely ott volt, azt „csak” meg kellett találni és fel kellett ismerni. Ezért talán inkább a bátorság volt a meghatározó, hiszen sok rizikót vállaltunk. A bizonytalan kimenetelű lépések sorába tartozott egyáltalán a kockázatokat magán viselő drága ásatás, a fémkeresés bevonása, az országban először alkalmazott térinformatikai feldolgozás, a régészeti témával való szereplés egy turisztikai pályázaton – és még annyi más. Ha bármelyikben megtorpanunk, azzal a magunk állhatatosságát becsültük volna alá.

– Voltak meglepetések?

– Folyamatosan és minden évben. De nem mindig csak a szenzációs lelet érdemel figyelmet, hiszen néha egy sírban talált, elkorrodált pénzérme több információval szolgál az adott korról vagy helyszínről, mint egy aranyozott tárgy. Mára egyértelművé vált, hogy itt, a Maros és Pest vonalában húzódó nemzetközi hadi és kereskedelmi útvonal középpontjában lévő területen az Árpád-korban, az 1050-es évektől magyar keresztény lakosság élt, akiket I. András király idején telepítettek le. Az 1120–30-as években a Becse-Gergely nemzetség kolostort alapított. A monumentális, kéttornyú, háromhajós, félköríves szentélyzáródású bazilika és a hozzákapcsolódó kolostor körül több mint ezer lakóház és különféle épület állt kövezett főtérrel, s nem volt lebecsülendő az itteni lakosság száma sem. Az elfelejtett város területén tízezres nagyságrendben kerültek elő leletek, köztük a világszinten is jelentős Szent Péter-ereklyetartó, amelyek alapján meg tudjuk határozni a kincstár gazdagságát.

– Találkozott az ásatás során megindító látvánnyal?

– A monostor melletti temetőben eddig több mint kétezer emberi csontvázat tártunk fel. Ez persze egy régész számára idővel megszokottá válik. De a normálistól eltérő dolgok mindig megdöbbentenek. Teljesen máshogy reagál az ember arra, ha gyilkosság áldozatainak temetkezési helyét találja meg, egymás mellett fekvő gyerekek csontvázával. Ez a település 1241–42-ben a tatárjárás során pusztult el, részben elüldözték a népességet, részben pedig legyilkolták. Micsoda elvetemültség kellett ahhoz, hogy nőket, gyerekeket számolatlanul öldököljön valaki. Elvágták a torkukat, szíven szúrták őket, nyílvesszőkkel lőttek rájuk. És mennyien lehetnek még a feltáratlan épületekben, árkokban, gödrökben? Agyonvert kutyák, lefejezett szopósborjak, lovak, felkoncolt kismacskák maradványai is kerültek elő ugyanebből a pusztulási horizontból.

– Idén tavasszal az ásatás helyszínén megnyílt az Aranymonostor Látogatóközpont. Mit jelent ez Bugacnak?

– Erről a falubelieket kellene megkérdeznie. Szerintem vonzó látványosság az európai színvonalú, korunk elvárásai szerint megalkotott történeti élményközpont, amelynek közelében magát az ásatást is megtekinthetik az érdeklődők.

– Régészre mindig szükség lesz?

– Már csak azért is, mert mesterséges intelligenciával ezt a szakmát nem lehet helyettesíteni. A régészet nagyon összetett tudomány, elképzelhetetlenül sokrétű is­­me­­ret­­anyagot és gondolkodást igényel. Ráadásul empátia, érzelem és lélek nélkül hiábavaló lenne minden.