Remény és realitás

– Józanok és meglehetősen határozottak voltak – írta az ötvenhatos egyetemistákról egy korábbi cikkében. Hogyan értsük ezt? 

– Az október 22-i műegyetemi gyűlés és előtte a szegedi Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) megszervezése nem azzal a céllal indult el, hogy a fiatalok forradalmat robbantsanak ki. A budapesti kezdeményezés demonstrációnak indult a lengyel események miatt, a MEFESZ pedig a diák­életet is meg akarta változtatni. Noha a hallgatók többségét a munkás- és parasztszármazású fiatalok alkották az egyetemeken, de ők is azzal szembesültek, hogy folyamatos problémák vannak az élhetetlen rendszerrel. Eljutottak odáig, hogy a családjuk mindennapjait és a saját életüket érintő nehézségek is visszavezethetők a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) felső vezetésének politikájához. A magyar fiatalok változást akartak, de nem azért mentek ki a demonstrációkra, mert vissza akarták volna hozni a második világháború előtti időszakot – bár a kommunista propaganda később ezt állította. 

– Mi volt a céljuk? 

– Nem lehetetlennek látszó változtatást szerettek volna, hanem egy olyan harmadik utat próbáltak keresni, amely sem a kelet, sem a nyugat felé nem köteleződne el. A szovjet csapatok kivonulását is javasolták. Ennek lehetett volna némi realitása, hiszen például Romániában ez a következő években meg is történt. Ám az is igaz, hogy az egy évvel korábbi osztrák semlegesség kimondása miatt ez a magyar változás nem igazán szolgálta volna a szovjet biztonságpolitikát. Így hiába munkálkodott bennük, hogy mivel 1955-ben Ausztria semleges állammá vált, az 1947-es békekötés alapján Magyarországról is távozniuk kellene a szovjeteknek. Az általuk megfogalmazott 16 pontban azt is követelték, hogy Nagy Imre kerüljön vissza a kormányba. 

– Miért ő? 

– Tisztában voltak vele, hogy ennél többet nem kérhetnek. Bár Nagy Imre 1953 és 1955 közötti kormányzati munkáját akkor már kevésnek tarthatták, de mégis azt gondolták, hogy az ő személye változást hozhat. Ezzel is a lengyel utat követték volna, és nem akartak fegyveres felkelést. Az már más kérdés, hogy a politikai vezetés hogyan reagált minderre. Debrecenben október 23-án délután már azelőtt sortűz dördült el, mielőtt a rádiónál Budapesten bármi történt volna. Amikor a rádiónál fegyvereket használtak, egyértelművé vált a hatalom szándéka. A pártvezetésben kapkodás és félelem volt, engedélyezték a tüntetést, mert tudták, hogy mindenképpen megtartják. Így akarták kontroll alatt tartani. A fiatalok kezet nyújtottak a hatalom felé, a kiegyezést keresték, erre a sortűz és Gerő Ernő MDP KV első titkár este 8 órakor elhangzott, a feszültséget gerjesztő beszéde volt a válasz. 

– A kommunista hatalom engedhetett volna az egyetemistáknak és a munkásoknak? 

– Gerő Ernő logikája egyszerűen működött. Hogyan reagáltak a szovjet vezetők korábban a bonyodalmakra? Leváltással. Gerő úgy érezhette, hogy akkor maradhat hatalomban, ha erőt mutat. De ez sem valósult meg számára, mert október 25-én, a parlamenti sortűz napján mennie kellett, és Kádár János került a helyére első titkárnak. 1956 után Kádár is folyamatosan attól félt, hogy egy esetleges felkelés, egy újabb ’56 miatt mennie kellene. 

– A fiatalok miért álltak bele a harcokba? 

– Akik 1956-ban huszonévesek voltak, tisztán emlékezhettek a második világháborúra. A szovjet csapatokról nem pozitív dolgok juthattak eszükbe. Akadt olyan egykori '56-os nemzetőr interjúalanyom, aki – elmondása szerint – gyermekkorától készült egy forradalomra, ráadásul a háború idején megerőszakolták az édesanyját. A későbbi forradalmárok a háborús időszak gyermekei voltak. Tudták használni a fegyvereket, hiszen ki is képezték őket erre a negyvenes évek végétől a Magyar Szabadságharcos Szövetségben – és mindeközben nem kedvelték a szovjeteket. A második világháború után a pesti bérházak környékén különböző galerik alakultak ki a fiatalokból, ismerték az utcákat, és őket is ismerték az ottlakók. Felső parancsok nélkül – mint a partizánok –, egyedül is tudtak tevékenykedni a saját környezetükben, hiszen erre nevelték őket. Csak nem az amerikaiak, hanem a szovjetek ellen vették fel a harcot. 

– Nyugaton hogyan fogadták a forradalom hírét? 

– Az amerikaiak nem számítottak arra, hogy Magyarországon bármi történhet. 1955-ben úgy látták, hogy egy, a helyzetébe beletörődött országról van szó, amely elfogadja a kialakult állapotokat. Amikor Szuez kapcsán összeültek a britek, franciák és izraeliek október 22-én, még ők sem foglalkoztak Magyarországgal. Budapesten ekkor alig tartózkodtak nyugati újságírók, akik információval rendelkezhettek volna. Az amerikai sajtó értesülései a forradalom kezdetén még pontatlanok voltak, és szenzációként kezelték az eseményeket. Az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsági tanácsa október 26-án ült össze Dwight D. Eisenhower elnök és John Foster Dulles külügyminiszter részvételével, hogy egyeztessen a történésekről. A magyarországi eseményeket „rebellion”-nak, lázadásként emlegették, nem tudták hová tenni az egészet. Az elnök egyik tanácsadója, Harold Stassen szenátor szerint fel kellett volna ajánlani a szovjeteknek Magyarország semlegességét, de ezt a javaslatot elutasították. 

– Miért? 

– Nem szerették az el nem kötelezett álla­mokat, a semlegességet. Mindenkit választásra akartak bírni. Az volt az elképzelésük, hogy ha majd a nyugatiaknak sikerül visszaszorítani a Szovjetuniót, akkor azokat a területeket, ahonnan kivonultak, hozzácsatolják a saját gazdasági és katonai szövetségi rendszerükhöz. Dulles a nemzetbiztonsági tanács értekezletét másnap követő választási gyűlésen az elnöki kéréssel szemben sem állt ki hazánk semlegessége mellett, és arról beszélt, hogy nem tekinti szövetségesnek a kelet- és közép-európai államokat. Ezzel azt üzente, hogy az amerikaiak nem fognak beavatkozni a szovjetekkel szemben. 

– Tehát nem volt realitása egy esetleges nyugati segítségnek, de a magyar forradalmárok mégis reménykedtek benne. 

– Miközben az amerikaiak eldöntötték, hogy nem segítenek hazánknak, világszerte jelentek meg cikkek a forradalomról, nagy hatást gyakorolva a közvéleményre. A pesti utcákon harcoló fiatalok a nyugati újságírók jelenléte miatt is azt érezték, hogy mindenki rájuk figyel, és hatást váltanak ki a világból. Az is kérdés, hogy miért kellett a forradalmárokat arccal megjelentetni a lapokban, hiszen lehetett sejteni, hogy megtorlás lesz a következménye az eseményeknek. A Szabad Európa Rádió, az Amerika Hangja és a BBC magyar nyelvű adása éveken át azt hangsúlyozta, hogy figyelünk rátok, majd jön a segítség – azt a hatást keltve az emberekben, hogy fontosak a nyugatiaknak. A fia­talok azt érezték, hogy van remény, és hasznos az ő véráldozatuk. A forradalom és szabadságharc kezdetétől lehetett sejteni, sőt a Nagy Imre-kormánynak ezzel tisztában is kellett lennie, hogy nem érkezik fegyveres segítség nyugatról. Mivel azonban nem volt nyílt a nyugati kommunikáció, a fiatalok továbbra is reménykedtek benne. 

– Miért táplálta a nyugati sajtó a reményt a magyar forradalmárokban? 

– A Szabad Európa Rádió szerkesztőségi megbeszélésein ott ült William Griffith CIA-megbízott is. A CIA biztosította az adásokhoz az anyagi forrásokat. A magyar emigránsok szerettek volna hazamenni egy szabad és független országba. Kezdetben ők is kevés információval rendelkeztek a magyar valóságról, de azt ők sem gondolták, hogy az amerikaiak nem segítenek majd. Nem érezték, hogy rosszat tesznek azzal, ha keményebben fogalmaznak a Szabad Európa Rádió műsoraiban. Amikor a szovjetek felvették a harcot a felkelőkkel, gondolni lehetett, hogy a világ legerősebb hadserege nem fog kivonulni. Nem fogja feladni azt a területet, amely Ausztria semlegessége miatt előbbre került a rangsorban. Olyan biztonsági övezet kialakítására törekedtek, amelynek fenntartása azt garantálhatta számukra, hogy nem tudják közvetlenül megtámadni őket. A környező államokból ellenük indult 1941-es támadás ugyanis mélyen érintette őket. A forradalmároknak nem kellett ismerni a geopolitikai viszonyokat, a probléma viszont az, hogy hiú reményt tápláltak bennük. A Szabad Európa Rádióval szemben később két vizsgálat is indult, többeknek távozniuk kellett. 1956 után az amerikaiak átdolgozták a külpolitikájukat Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban, a visszaszorítás helyett a fellazításban gondolkodtak – vagyis olyan nemzeti kommunistákat akartak segíteni, találni, akik nem vakon követik a szovjeteket. A politikai célok megváltoztatása is beismerése annak, hogy korábban hibáztak. 

– Mit üzen nekünk ma a forradalom és szabadságharc története? 

– 1956 forradalma és szabadságharca megmutatja, hogy a szabadságot sosem adják ingyen. A magyar szabadság megszerzése, megtartása elsősorban a magyarok ügye. Nem biztos, hogy idegen hatalmak segítenek biztosítani, megszerezni, fenntartani azt. Különösen, ha az nem is áll éppen érdekükben. Minden változhat, ami ma igaz, az holnap már nem biztos, hogy az lesz. A függetlenségért és a szabadságért napi szinten küzdeni kell, mert elvehető. Nem tudhatjuk, hogy milyen nemzetközi folyamatok jönnek a jövőben, ezért állandóan mindent meg kell tennünk a szabadságért, és emlékeznünk kell azokra, akik az életüket adták érte.