Mai napig éneklésből élek

– Az nem lehet, hogy nyolcvanéves! 

– Igaza van, hetvenkilenc és félnél nem nézek ki többnek. Már hozzászoktam a gon­dolathoz, hogy telik az idő. Valójában a közönségemmel együtt idősödöm. Egy nyug­­dí­jas­­-találkozón úgy fogalmaztam: mi nem öregek vagyunk, hanem régóta fiatalok. Ezt a mondásomat a kollégáim is átvették, sőt hallottam már újságíróktól, politikusoktól is. Kár, hogy nem kapok érte jogdíjat. 

– Hogyan ünnepelte a születésnapját? 

– Két hétig is eltartott a köszöntés. A legkülönfélébb formában, személyesen, telefonon, közösségi platformokon, üzenetekben emlékeztek meg rólam. Pályám során bejártam a világot, mindenhol lettek barátaim, közülük sokan megtaláltak. És természetesen hatalmas családi összejövetel is volt nálunk, amit az egyik fiam szervezett. 

– Úgy tudom, nagy a család… 

– Igen, vagyunk vagy negyvenen. Az első feleségem elhunyt, később újra megnősültem. Ketten három, illetve két gyereket hoztunk a házasságunkba, és összesen tizenkét unokánk és két dédunokánk van. Büszke vagyok a gyerekeimre: Dénes eleinte gitározott, ma már saját stúdiójában dzsesszegyütteseknek készít felvételeket és videóklipeket, Attila is a dzsessz műfaját választotta, sokáig zenekarokban zongorázott, neves előadókat kísért, de a biztosabb megélhetés miatt váltott, egy nagy édesipari cégnél dolgozik fontos beosztásban. Szilvi lányom zongoraművészként bejárta a világot, megváltoztatta a vezetéknevét, nem akart az ismert apuka árnyékában szerepelni, Németországban telepedett le, az Augsburgi Színház foglalkoztatja. 

– Az unokák között is akad zenei érdeklődésű? 

– Feleségem Zoli fiának mind a négy lánya zenél, a legfiatalabb művészi szinten fagottozik, bámulatos eredményeket ér el, országos versenyeken, koncerteken szerepel. 

– Saját felmenői között is voltak hasonló tehetségek? 

– Kifejezetten muzikális famíliából származom. A második világháborúban félig lebombázott házban laktunk a budapesti belvárosban. Szülőkkel, nagyszülőkkel, rokonokkal, összesen kilencen osztozkodtunk a szűkös helyen. Az asszonyok kitűnően zongoráztak és énekeltek, édesapám pedig gyönyörűen hegedült, aki zenei téren megmaradt amatőrnek, és gépészmérnöki fizetéséből tartotta el a családot. Nővérem, a későbbi tv-riporter Poór Klári zongorázni tanult, ahogyan én is, illetve próbálkoztam a csellóval és a hegedűvel is. 

– Mit szóltak a szülei ahhoz, hogy táncdalénekes lett? 

– Mindketten támogattak, édesanyám különösen. Édesapám azonban ragaszkodott ahhoz, hogy legyen egy biztos szakmám is, ha valami oknál fogva mégsem jönne össze az énekesi karrierem. Elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát, utána egy évig dolgoztam a Vasértnél, vagyis a Vastömegcikk Értékesítő Vállalat központjában, miközben párhuzamosan énekeltem is. Egy idő után megterhelő volt a kettő együtt, ezért kiléptem a cégtől, pont akkor, amikor elnyertem egy osztályvezetői állást. Az igazgató nem akarta elfogadni a döntésemet, szinte könyörgött, hogy maradjak. De hiába, mert addigra már az éneklést választottam. 

– Bátor lépés volt öntől? 

– Annál is inkább, mert ez még a két évre rá következő táncdalfesztiválos bemutatkozásom előtt volt. Ennyi idő távlatából kijelenthetjük, hogy jól választottam. A nai napig éneklésből élek, és most már tanítok is. Nem egy fiatal tehetséget segítettem erre a pályára. Ilyen például Zámbó Jimmy.

– Hol talált rá? 

– Amikor a Színművészetin tanultam, alig volt olyan este, hogy ne lépjek fel valamelyik budapesti szórakozóhelyen, hiszen pénzt is kellett keresnem. Az egyik műsor után ültem a Tavasz bár öltözőjében, és egyszer csak kintről valakinek a tiszta, szép hangja megtörte a csendet. Meghökkentően zseniális éneklést hallottam. Először azt hittem, a zongoristánk fakadt dalra, de nem ő volt. Akitől érdeklődtem, legyintett, ne törődjek vele, csak a főpincér öccse kornyikál. Azt válaszoltam: „Mi az, hogy kornyikál? Ha én lennék a lemezgyár főnöke, azonnal szerződtetném!” Ahogy befejezte a srác, odajött hozzám és Zámbó Imre néven mutatkozott be. Biztattam, hogy egyszer még nagy sztár lesz belőle. Nem hitt nekem, mert az addigi próbálkozásai kudarccal jártak, mindenhonnan eltanácsolták. Megígértem, segítek neki, hogy legyen némi jövedelme. Sikerült beajánlanom azokba az esti műsorokba, amelyekben én is felléptem. Már másnap szerepelhetett. Nem vártam hálát érte, nem is kaptam. Ettől függetlenül élete végéig jó barátságban voltunk. 

– Önnek voltak támogatói? 

– Többen is. Például a Magyar Rádió könnyűzenei osztályának szerkesztője, Fáy András zeneszerző, zongorista, aki tíz évvel volt tőlem idősebb, de tartottuk a kapcsolatot már csak azért is, mert hajdanán édesanyáink nagy barátnők voltak. Az első hanglemezfelvételemet neki köszönhettem, évekkel a Táncdalfesztiválok előtt az ő Újra mondd című dalát vihettem sikerre, amire ma már senki nem emlékszik, pedig nagyon szép. Éppen katona voltam, amikor a kalocsai laktanya udvarán koszos gyakorlóruhában haladtam át, kezemben két vödör szénnel, amikor valahonnan a rádióból megszólalt ez a szám. Nem volt valami díszes premier. Sokat köszönhetek Balassa P. Tamás zeneszerző-karmesternek, a Magyar Rádió tánczenei stúdiója vezetőjének is, aki fiatal énekeseket tanított és indított el a pályán, köztük engem is. 

– Gondolom, kerékkötői is akadtak… 

– Annak dacára, hogy a szakmában mindenkit tiszteltem, néhányan keresztbetettek. Kanadába többször hívott Ladányi Artúr, a torontói magyar étterem tulajdonosa – aki műsorához egy hónapra szerződtetett magyar előadókat –, de mindig azt a választ kapta az Interkoncerttől, hogy nem érek rá vagy nem vállalok ilyesmit. Egyszer aztán budapesti hazalátogatásakor csinált egy nagy balhét az irodában, miután kiderült, hogy a meghívások soha nem jutottak el hozzám, és attól kezdve zöld utat kaptam, s húsz éven át minden esztendőben kimehettem fellépni. Torontót imádtam, saját kocsival közlekedtem, győzködtek a kinti magyarok, hogy maradjak ott végleg. Később Los Angelesben, New Yorkban, Vancouverben, Németországban is lett volna lehetőségem letelepedni, de én annyira szeretem a hazámat, hogy nem tudtam volna másutt élni. Bejártam Kanadát, az USA-t, Ausztráliát és Európa nagy részét, ám a huzamosabb távollétek azt is eredményezték, hogy itthon leírtak a szakmában, merthogy rám nem lehet számítani a külföldi turnéim miatt.

– Nagylemeze is ezért nem készült a hőskorban? 

– Mintegy hatvan kislemezem jelent meg, a Fekete vonat minden idők egyik legnagyobb példányszámú bakelitje, pillanatok alatt aranylemez lett. Természetesen szerettem volna nagylemezt is birtokolni, folyamatosan adtam be anyagokat hozzá, de mindig elutasítottak. Egy „ipari kémem” je­­lentette, hogy a hatfős lemezgyári bizottság ülésein többször zöld utat kaptam, még a nagy hatalmú Erdős Péter is támogatott, csakhogy Bors Jenő igazgató kijelentette, ő Poór Péterrel nem vesz fel nagylemezt. Aztán dalszerzők, köztük Szenes Iván, Vándor Kálmán, Bradányi Iván is kezdtek a nyakára járni, de hajthatatlan volt. Valamiért nem csípett, pedig, ha találkoztunk, mindig mosolyogva leállt velem beszélgetni. A hátam mögött meg bájgúnárnak nevezett. A rendszerváltás után kisebb kiadóknál tizenkettő albumom is napvilágot látott. 

– Volt az életében olyan nehéz időszak, ami mély nyomot hagyott önben? 

– Az 1990-es évektől egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültek a művelődési házak, aminek következtében fokozatosan szűkült a műsorkínálatuk. A mi szakmánkat ez érzékenyen érintette. Előfordult, hogy három-négy hónapig egy fillér jövedelmem nem volt. Egy napon felkértek egy újságcikk megírására, ami olyan jól sikerült, hogy tizenkét éven át újságíróskodtam. Publikáltam egyebek mellett a Magyar Nemzetben, a Magyarok Világlapjában és a Pesti Riportban. Ahogy újra beindultak a fellépések, nem maradt időm az írásra. 

– Mostanában a születésnapján kívül volt még egy kerek jubileuma, aranydiplomát vehetett át a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. 

– Igen, ötven éve, 1974-ben végeztem az operett és musical szakon. Többek között Oszvald Marikával, Csongrádi Katával, Sára Bernadett-tel, Monyók Ildikóval, Udvarias Katalinnal, Benkóczy Zoltánnal, Hídvégi Miklóssal jártam a legendás rendező, Vámos László osztályába. Nehéz évek voltak, mert esténként dolgoztam, de megcsináltam. Hívtak különböző színházakhoz, én azonban egy véletlen találkozásnak köszönhetően Szegedre kerültem, ahol remek főszerepekben bizonyíthattam opera- és operetténekesként. Három év után Miskolc következett, ahol ugyancsak három esztendőt töltöttem. Innen mentem el Kelet-Berlinbe, ahol a világhírű revüszínház, a Friedrichstadtpalast sztárvendége lehettem három különböző évben. 

– Kollégái közül ki állt önhöz a legközelebb? 

– Mindenekelőtt Harangozó Terike, akinek hiányát a mai napig nem tudtam feldolgozni. Vele léptem fel a legtöbbet. Kezdő korunktól szoros baráti viszonyban voltunk. Naponta tízszer is beszéltünk telefonon, gyakran összejártunk. Mindkét esküvőmön ő volt az egyik tanú. 

– Meddig szeretne énekelni? 

– Ameddig az egészségem engedi és ameddig a közönség igényli.