Mindig víg kedélyű voltam

– Állandóan jó kedve van? 

– Sokan gondolják ezt rólam. Most sincs okom búsulni, végre kigyógyultam egy vírusfertőzésből. Egyébként világéletemben víg kedélyű voltam, ami aztán az évek múlásával fokozatosan rossz irányba változott. Nem úgy képzeltem el, hogy hatvanon túl szinte elfeledkeznek rólam abban a színházban, ahol nemrég örökös tag lettem. Komolyabb drámai szerepekre vágytam meg éltes korú komikus figurákra, ezek azonban nem adatottak meg. Nálunk az idősebb karaktereket fiatal színészek játsszák. Hát nem furcsa? 

– Bántja ez? 

– Hogyne bántana! Az egész életemet a szakmának szenteltem. Úgy érzem, soha nem hibáztam, mindig helytálltam. Tulajdonképpen csak vendégrendezők jóvoltából mutathattam meg a tragikai vénámat, 2007-ben Spiró György PRAH című komédiájában, 2015-ben pedig Tennessee Williams Macska a forró bátogtetőn című színjátékában, előbbit Pinczés István, utóbbit Zsótér Sándor vitte színre. Az amerikai darab három díjat nyert a 2016-os POSZT-on, nekem a legjobb női mellékszereplőnek járó elismerést és a kritikusok díját ítélték oda. Kecskeméten azonban mintha ezt nem nagyon vették volna észre, idén például csak mesedarabokban foglalkoztatnak. 

– Milyen álmokkal kezdte friss diplomásként a pályát 1980-ban? 

– Sokáig töprengtem azon, merre induljak el. Leginkább olyan színésznő akartam lenni, aki énekel, táncol, mókázik, és felforgatja a színpadot. Énektanáraim pedig az operaénekesi pálya felé tereltek, mert azzal a ritkaságszámba menő koloratúrszoprán hanggal, ami nekem van, garantáltan sikeres lehetnék. Győrben 1980-tól prózai és zenés darabokban is játszottam. Lehettem volna primadonna, de ez a figura teljesen hidegen hagyott, hiába övé a főszerep. Én inkább szubrett akartam lenni, az a furfangos, vidám karakter, aki a táncos-komikussal együtt az operett motorja, lendületükkel, energiáikkal ők viszik a hátukon a darabot. Persze nekik is tökéletesen kell tudniuk énekelni, ha nem is olyan magaslatokban, mint egy operaénekesnek. Már hét éve voltam a győri színház tagja, amikor elcsábultam: az akkori színész férjemmel és kisgyerekünkkel felkerekedtünk, és a felmondásunk után elindultunk Nyugatra szerencsét próbálni. Mindketten jártunk operaházakba meghallgatásokra, impresszáriókkal tárgyaltunk, de csak nekem kínáltak szerződést, méghozzá több helyen is. Hogy együtt maradjon a család, hazajöttünk. Azt sem tudtuk, mihez kezdjünk, mert a győri direktor nem fogadott vissza bennünket. Végül 1988-ban egy színészbarátunk révén a kecskeméti ­teátrumban kötöttünk ki. 

– Erről beszélünk még, előbb azonban nézzünk visszább. Egy Jászberényhez közeli falucskában, Alattyánban nőtt fel, ahol nem nagyon sejthette, mi fán terem a színésznő… 

– Dehogynem! A faluban nekünk volt először televíziónk. Abban láttam, hogy milyen jókedvűen énekelnek, táncolnak az emberek, máskor meg szép ruhákban, legyezővel a kezükben sétálgatnak a lányok, akiknek jóképű legények teszik a szépet. Első osztályos koromban arra vetemedtem, hogy történeteket dolgoztam fel és ezeket a „darabokat” elő is adtam. Kiírtam a villanykaróra: „Cirkusz van Csombor Miskáéknál! Belépődíj: 1 Ft. Rokonoknak nem kell fizetni.” A megadott időpontban aztán csak úgy tódultak hozzánk a falubeliek. 

– Énekelt is nekik? 

– Akkoriban voltak a táncdalfesztiválok. Gyorsan megtanultam a dalokat, az összeset tudtam. Ahogy a torkomon kifért, énekeltem a kertben, ott aztán senkit nem zavartam. És elkezdtek szállingózni az emberek. Hoztak magukkal sámlit, és én tettem ki nekik padokat. Kezemben vasalózsinórral, sorra eldaloltam a slágereket. Micsoda hálás közönség volt! Ekkor döntöttem el, hogy ezt akarom csinálni. Hatodikos koromtól bejártam Jászberénybe balettozni, amikor pedig meghalt az oktatónk, átnyergeltem a zeneiskolába zongorát és éneket tanulni. Egyszerre négy ember nyolc kórusában énekeltem. Nagyon lelkes voltam, de arra álmomban sem mertem gondolni, hogy valaha is sikerülhet művészi pályára kerülnöm. 

– Ezért jelentkezett az egri tanárképző főiskolára? 

– Magyarból és énekből csillagos ötös voltam, arra a szakpárra kellett volna mennem, de az osztályfőnököm rábeszélt a történelemre, amiből sokkal rosszabbul álltam. Pár pont hiányzott a sikeres felvételihez. Éppen azon meditáltam, mihez kellene kezdenem, amikor újságot lobogtatva a kezében szaladt a szomszédunk, hogy a szolnoki színház csoportos szereplőket toboroz. És már indultam is…

– Ki volt akkor a direktor? 

– Székely Gábor. Képzelheti, az ő színházában statisztálni mekkora megtiszteltetésnek számított. Itt ismertem meg Bor József rendezőt is, aki később diplomásként Győrbe szerződtetett és akivel Kecskeméten is dolgoztam együtt. A szolnoki két évem alatt bekerültem a tánckarba, a kórusba, és kisebb szerepeket is osztottak rám. Végleg elvarázsolt a színészet, miközben a szüleimet azzal nyugtatgattam, hogy majd újra megpróbálom a tanárképzőt. De én a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett–musical szakára jelentkeztem, ahová sikeresen be is jutottam. Otthon örültek neki, noha fogalmuk sem volt róla, mit jelent a színészet, ahogyan én is csak a szép oldalát láttam még, azt nem, milyen buktatókat rejteget ez a csipkés bazár. Szülőfalumban, Alattyánban büszkék rám, ha fellépésre hívnak, boldogan megyek. Sajnos a szüleim már nem élnek és a rokonaim is megfogyatkoztak. 

– Milyen kár, hogy nem hangos újság vagyunk, mert akkor olvasóink is hallanák ízes beszédét, amit otthonról hozott és mindmáig megőrzött… 

– Montágh Imre beszédtanárom körbepuszilt, amikor először hallott. A lelkemre kötötte, hogy bárhol, bármikor nyugodtan beszéljek tájszólással, ne törődjek mások véleményével. Szót fogadtam neki, s kaptam bántást eleget, ami nem esett jól. Annyi eszem van, hogy a színpadon nem így kell megszólalni. A hétköznapi életben meg úgy beszélek, ahogyan nekem jólesik. Hadd legyen ennyi szabadságom! 

– Idézzük fel a kecskeméti időszakot, ami a győri fiaskó után következett. Tiszta lappal kezdett? 

– El voltam ájulva a várostól és a színháztól, annyira tetszett. Lendvay Ferenc igazgató mindjárt beugrasztott a Mária főhadnagy című operettbe, amivel azonnal levettem a lábáról a közönséget. A férjem is a színház tagja lett. Osztálytársak voltunk a Színművészetin, együtt szerződtünk Győrbe, és jött utánam Kecskemétre is. Aztán valaki felborította a házasságunkat, ami értelemszerűen válással végződött. A történtek nemcsak engem viseltek meg, hanem az éppen csak hatéves kisfiunkat is. A színpadra viszont mindig úgy léptem be, hogy kívül hagytam a problémáimat. Akkoriban erősebb, fiatalabb, lendületesebb voltam, mint most, és az is tartotta bennem a lelket, hogy jó szerepeket kaptam. 

– Nemsokára, 1995-ben újabb csapás érte… 

– Kicserélődött a vezetés, Bal József lett a direktor, aki velem együtt a fél társulatot kirúgta. Azt mondta, jó szubrettnek tart, de másokkal akar dolgozni. Ez elég gyönge indok volt, hiszen semmilyen darabban nem látott. A valóság az, hogy hozta magával a saját embereit, kellett nekik a helyünk. Tizenegy évig nem voltam a pályán. Sokan biztattak, járjam végig a színházakat, hátha felvesznek valahova. Azt már nem! Annál büszkébb vagyok, hogy bárkinél is kuncsorogjak! Bánatomban férjhez mentem, ami újabb rossz lépés volt. Elkerültem Sükösdre, majd amikor vége lett, visszaköltöztem Kecskemétre. Összeszedtem magam és munkát kerestem. Színjátszókört vezettem időseknek a Margaréta Otthonban, vittem őket különböző seregszemlére, mindenhonnan a legjobb minősítéssel tértünk haza. Foglalkoztatott a helyi televízió is. Hívtak tanítani a ceglédi Patkós Irma Művészeti Iskolába, ahol a művészeti igazgatóságig vittem. Hosszú-hosszú csönd után 2006-ban, Bodolay Géza igazgatósága alatt térhettem vissza a kecskeméti színházba, Pinczés István hívott a Laura című rendszerváltási musical egyik szerepére. A nézők alig ismertek meg, úgy elmaszkíroztak, és bizony az alakom is megváltozott. Aztán újra szívükbe zártak, többször választottak a város kedvencének. Sajnos, az utóbbi évtizedben nincs annyi munkám, mint amennyit szeretnék. Ami az elismeréseket illeti, néha azért csurran-cseppen valami: például a nyáron a Ne most, drágám! című bohózatban nyújtott alakításomért megkaptam a legjobb mellékszereplőnek járó díjat. Az évad elején pedig beválasztottak a színház örökös tagjai sorába. 

– Mit szólt hozzá, hogy a fia, Orth Péter is színész lett? 

– Nem örültem neki. Elvégezte a Színművészetit, a Nemzeti Színházban kezdte a pályáját. Megnéztem néhány darabban, és arra biztattam, jöjjön vidékre, mert itt lehet megtanulni a szakmát. Igazam lett. El vagyok ájulva tőle, milyen sokat fejlődött. Megbékéltem vele, hogy apja-anyja mesterségét folytatja, sőt a felesége is színésznő. Megajándékoztak egy lányunokával, én már látom rajta, hogy színpadra termett, pedig még csak egyéves. Ilyen egy boldog nagymama. Mindent összevetve a szakmai utammal is elégedett vagyok. Ahhoz képest, hogy sosem voltak patrónusaim, szép pályát futottam be. Most is lehetne jobb, de ez nem rajtam múlik.