A háborúnál nincs borzalmasabb a világon

– Nagy háború vagy első világhá­ború? 

– A nagy háború nálunk kevésbé, másutt gyakrabban használt fogalom. Great war, mondják a britek, grande guerra, mondják az olaszok. Alapítványként és blogként a patinája miatt választottuk ezt az elnevezést. A két világháború között volt egy könyvsorozat A Nagy Háború Írásban és Képben címmel – a blogunkkal valami hasonlót szerettünk volna: írásban, képben és a technika kínálta új lehetőségekkel tudósítani az első világháború magyar vonatkozású eseményeiről. Persze tudjuk, hogy a nagy háborút később egy még nagyobb követte, ezért hivatalosan ma már inkább első világháború, de nyugodtan használhatjuk mindkettőt egymás szinonimájaként. 

– Hívják nagy verekedésnek is. 

– Olyannyira, hogy Berecz Andrásnak önálló estje is volt ilyen címmel a Nemzeti Színházban. Kissé naiv, a népmesék világát idéző, már-már humoros elnevezés. Megfelelő kontextusban van helye, de tudni kell: jóval több volt egy nagy verekedésnél, mert, bizony, könnyen bele lehetett halni. A népszerű ének- és mesemondót annak idején mi is meghívtuk Kovács György somogyi parasztember harc­­téri naplójának a bemutatójára, nem véletlenül adtuk a kötetnek ezt a címet: Mesék a Nagy Háborúból. 

– Számomra a tíz évvel ezelőtti centenárium táján bukkantak föl először. Hallhattam volna korábban is önökről? 

– A Rózsafi Jánosból, Stencinger Norbertből és belőlem álló szűkebb kutatócsoportunk 2002-ben állt össze, az első eredményeinket összefoglaló monográfiát, a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetet 2009-ben adtuk ki, a blog 2010-ben indult. De való igaz, hogy a százéves évforduló hozott nagyobb érdeklődést a téma iránt és nagyobb ismertséget számunkra. Az évek során több­tucatnyian csatlakoztak hozzánk történészek, muzeológusok, fegyverszakértők, hagyományőrzők, könyvtárosok, levéltárosok, így a blog kezdeti ötfős szerzőgárdája is közel félszáz főre bővült. 

– Fő profiljuk a csata- és hadszíntérkutatás. Mit jelent ez? 

– A történettudomány egyik segédtudománya, terepismeret nélkül nincs valós hadtörténeti ismeret. Harctéri események pontos helyszíneit keressük, vizsgáljuk, elemezzük. E tudományterület hazai megalapozója Négyesi Lajos honvéd ezredes, minket is ő hozott össze, a Doberdóra is neki köszönhetően jutottunk el. Ő szervezett kutatótábort az Isonzó menti hegyekben, ahol a látókörünkbe került Kókay László naplója, ez indított el minket e hírhedt harcmező irányába. 

– Mi ragadta magával önöket? 

– A doberdói harcok fontos része volt 1916 tavaszán az úgynevezett akna-, vagy ahogy József főherceg, hadtestparancsnok nevezte, a va­kondháború. Hogy mi ez, az Egri csillagokból mindenki ismeri: az ellenség állásai alá alagutat ásni és berobbantani. Különösen érdekes volt nekünk Heim Géza sikeres kísérlete, amiért a szegedi gyalogezred századparancsnoka megkapta a korszak legmagasabb katonai kitüntetését, a katonai Mária Terézia-rend lovagkeresztjét és a bárói címet. Kókay László naplója a legénység szempontjából rögzítette a történetet. A levéltári források és a modern technológia segítségével sikerült azonosítanunk a robbantás pontos helyét. A navigáció egy nyitott magánkertbe vitt minket, ahol a tulajdonosnak elmondtuk, hogy itt egy nagy gödörnek kellene lennie. Kiderült, hogy betemették. Máig baráti kapcsolatban vagyunk a családdal, akik azóta feltárták a területet, és kitisztították Heim Géza parancsnoki kavernáját, ahol a Kókay-napló egy része játszódik. Mi pedig megírtuk a pontos történetet a helyszíni tapasztalatokkal kiegészítve. 

– Már a második naplót említi. 

– Fontos számunkra a nagy háború személyes emlékezete. Ezért nemcsak a kutatási, de a könyvkiadási-ismeretterjesztési tevékenységünk során is kiemelt figyelmet fordítunk a naplókra, emlékiratokra. E hetekben négy újabb kötetünk látott és lát napvilágot, többek között a műegyetemista, későbbi építész, Hegedős Károly harctéri, valamint Kemény Gyula ezredorvos boszniai és szerbiai, valamint isonzói és palesztinai emlékei. Ezek és a még ki nem adott dokumentumok is megtalálhatók a blogunkon. 

– A Doberdóról indultak, de más hadszínterekre is eljutottak. A nyár végén emlékúton jártak Bosznia-Hercegovinában. 

– Ebbe az irányba éppen Kemény Gyula írásai nyomán indultunk el, és azt látjuk, hogy hasonló kapcsolati háló van kiépülőben a helyi bosnyákokkal, horvátokkal és szerbekkel, mint az elmúlt két évtizedben a Kókay-napló hatására az olaszokkal. A busznyi munkatársunk, önkéntesünk, partnerünk számára szervezett emlékút fontos állomása volt több osztrák–magyar katonai temető is, az egyik kiemelkedett közülük. 1903 nyarán a hercegovinai hegyek között megtartott menetgyakorlaton a komáromi gyalogezred több száz bakája kapott hőgutát, tizenöt ifjú bele is halt a megpróbáltatásokba. Egy évre rá a bajtársaik a bilećai – korabeli nevén bileki – temetőben emlékművet állítottak nekik. Ez a XX. század minden megpróbáltatása ellenére, csodával határos módon sértetlenül megmaradt, pár éve megtaláltuk, idén felújíttattuk és az emlékút záróeseményeként újraavattuk.

– Ha a fiókunkban lapul egy harctéri napló, felkereshetjük önöket? 

– Bátorítom erre az olvasókat, még sok ilyen munka rejtőzhet a családoknál és a levéltárakban. 

– Ha a fiókban nem maradt semmi, de szeretnénk felkutatni az ősünk háborús tevékenységét, merre érdemes elindulni? 

– Ha ott volt a háborúban, jó eséllyel van nyoma. Megint a blo­gunkra hivatkozom, amely több módszertani cikket is közöl. Két forrástípussal érdemes kezdeni. A veszteségi adatbázisokban akkor találunk adatokat, ha betegség vagy sebesülés miatt kórházba került, esetleg meghalt az illető. A másik forrás a kitüntetési iratok csoportja, ezekben akár konkrét haditettekről is olvashatunk. Az előbbi online is kutatható, az utóbbi még nem, de a budapesti hadtörténeti levéltár munkatársai és a bécsi Kriegsarchiv magyar delegáció­ja készséggel segítenek. 

– Közeleg a karácsony. Száztíz éve hogyan telt az ünnep a lövészárokban? 

– Néhol volt pár órányi fegyvernyugvás, a nyugati fronton még egy focimeccsről is tudunk a háború első karácsonyán, de ez nem volt általános. Az orosz frontról van arra adatunk, hogy megajándékozták egymást, az olasz fronton pedig táblákra kiírva küldtek egymásnak jókívánságokat a háborús felek. Próbálták pótolni az otthon melegét: még a lövészárokban is előfordult, hogy karácsonyfát állítottak, de ha tartalékban voltak, biztosan. Együtt énekeltek, a tisztek pedig próbáltak e pár napban jobb ellátást biztosítani. Kint, a lövészárokban így télen még a szokásosnál is mostohábbak voltak a körülmények: sárban vagy hóban ültek és feküdtek napokig, hetekig, átfagyva, étlen-szomjan, betegen. A folyamatos ázás miatt még az alsónemű is – szó szerint – megrohadt rajtuk. Életre szóló testi és lelki betegségeket szedtek össze, ha nem haltak bele. 

– Eközben otthon? 

– Otthon hiányzott az apa, a fiú, a testvér a karácsonyfa mellől. Emiatt, még ha jobb körülmények voltak is, otthon sem lehetett teljes a karácsony. Ez a hiány rányomta a bélyegét az ünnepre, és sajnos lehet, hogy visszavonhatatlanul állandósult, mert sosem térhetett haza a szeretett személy. 

– Mit üzen nekünk az első világháború az ukrajnai háború kapcsán? 

– Valaki azt mondta egy konferencián, hogy a háborút két ember biztosan nem szereti: a katona és a hadtörténész, mert ők tisztában vannak a következményeivel. Talán nincs róla személyes tapasztalatunk, de e naplókat olvasva és az ukrajnai felvételeket látva mindnyájunknak lehetősége van átérezni: a háborúnál nincs borzalmasabb a világon. A történelemnek nincs vége, és sajnos az emberi természet sem változott: azaz vannak vitáink, amelyek egy részét még mindig fegyverrel próbáljuk megoldani. Bölcsességgel el kellett volna kerülni ezt a konfliktust, ahogy a kiszélesedését is el kellene kerülni. Mélységesen elszomorít az ukrajnai helyzet, ezért remélem, hogy mielőbb sikerül véget vetni annak, ami ott történik.