Tudunk-e ajtót nyitni?

– Az előszóban olvasható, hogy ön három és fél éven át Betlehem mellett élt. Mikor és hogyan került oda, milyen szolgálatot teljesített?

– Életem egyik nagy ajándéka az, hogy a Szentföldön, a Biblia földjén élhettem fiatalkoromban. Gyürki László atyának, Körmend egykori plébánosának egyik jó barátja, a lengyel Andrzej Strus atya lett annak az egyetemnek – Saint Paul’s Theological College Cremi­san–Betlehem – a rektora, ahová kikerültem. Andrzej Strus atya jól ismerte az olasz Elena Spillere asszonyt, gyakran kísérte őt és fordított neki, amikor a Lengyelországban élő apáca nővérét meglátogatta. A hölgy akkoriban özvegyült meg, és úgy határozott, hogy a nagy családi vagyonból sok jó célt szeretne támogatni, többek között segíteni akarta a cremisani teológiai iskola négy növendékének tanulmányait. Gyürki atya meggyőzte Strus atyát, hogy mivel „lengyel magyar két jó barát”, a négyből egy legyen magyar. Ekkor szaladt fel Gyürki atya Budapestre, javasolva, hogy keressenek egy papnövendéket, aki valamennyire tud angolul, és érdekli őt a Biblia mélyebb tanulmányozása. Tarjányi Zoltán budapesti prefektus atya elsőnek rám gondolt, én pedig nagy örömmel mondtam igent erre az ajándékra. Így kerültem ki 1987 nyarán Jeruzsálembe egy olasz nyelvtanfolyamra, majd ősztől Betlehembe. A Római Szalézi Egyetemhez affiliált egyetem amellett, hogy általános teológiai képzést adott, a Szentfölddel kapcsolatos számos tantárgyat is beépített a tanmenetbe: egyebek mellett a Szentföld története, a Szentföld élővilága, bibliai régészet, iszlám, zsidó vallás, keleti kereszténység is szerepeltek benne.

– Hogyan hatottak önre a Biblia helyszínei?

– Az első hetekben azt éreztem, hogy tíz centivel a föld fölött lebegek. Döbbenetes erővel hatottak rám a szent helyek: az Olajfák hegye, ahol Jézus számtalanszor járt, a Golgota, ahol a keresztje állt, a Szent Sír, a Genezáreti-tó, a betlehemi barlang, Kafarnaum, a Nyolc Boldogság hegye… Az egyetemünk Betlehemtől három kilométerre volt, Cremisanban. Minden csütörtökön, a tanításmentes napon mehettünk kirándulni, meglátogatni a szent helyeket; például gyakran gyalogoltunk a júdeai pusztán keresztül a Holt-tengerig. Így minden csütörtök délután a Születés-barlangban imádkoztunk, itt vártuk ki az időt, amíg a kisbusz értünk jön. Ahogy ott térdeltem a barlangban, lassanként szinte magam előtt láttam a kisgyermek Jézust, az Élő Istent, aki emberré lett értünk, aki közénk jött és ebben a barlangistállóban született a világra. Rádöbbentem, hogy a hatalmas, örök, teremtő Isten talán azért akart így emberré lenni, végtelen egyszerűségben, gyönge gyermekként, hogy merjük őt a kezünkbe venni, magunkhoz ölelni. Isten bizonyos értelemben végtelenül egyszerű. Sokszor mi, emberek vagyunk nagyon bonyolultak, millió görccsel és problémával teli. Isten semmi mást nem akar, mint önmagát nekünk ajándékozni, önmagát a kezünkbe adni.

– Vannak olyan helyszínek, amelyek különleges helyet foglalnak el a szívében?

– Csak ilyenek vannak! Az említett Születés-barlangon kívül nagyon közel jött hozzám a Getsze­máni kert az Olajfák hegyének lábánál, ahol Jézus nagycsütörtök éjjelén vért izzadva igent mondott az Atya üdvösségtervére, a keresztre. A nagy belső küzdelem itt zajlott a Getszemáni kertben, a nagy döntés itt született meg. A keresztúton már nincs küzdelem Krisztus lelkében. Ott már békesség van benne. Ott már „csak” végigviszi ezt a korábban meghozott hatalmas döntést, kitart ebben az igenben a végsőkig. A legmélyebb életdöntéseink – a házastársra kimondott igen, a hivatásunk igenje – ilyenek. Megszületnek bennünk, utána pedig végigvisszük őket, bennük maradunk. Ezek a nagy igenek végigzengik az életünket.

– Mikor és miért döntött úgy, hogy könyvet ír a Szentföldről?

– Régóta bennem motoszkált a gondolat. Úgy éreztem: mivel éveken át kint élhettem, és olyan mélységben ismerhettem meg a Biblia földjét, mint kevesen, ezért tartozom valamivel azoknak, akik számára ez a kegyelem nem adatott meg. Egyfajta életadósságomnak éreztem, olyasminek, amit még jó volna megtenni, ha adódik rá lehetőség. És aztán adódott, a Covid első hónapjai. A programok nagy része lehetetlenné vált, és hirtelen ölünkbe hullott sok békességes ­szabadidő. Ekkor született meg a könyv szövegének nagy része.

– Miben más ez a könyv, mint egy klasszikus bédekker?

– A részletes és tudományosan megalapozott leírásokon túl bemutatom azokat a legfontosabb bibliai eseményeket, amelyek az adott helyhez kötődnek. Nem egyszerűen felidézem őket, hanem az üzenetüket, a jelentésüket, a történetek mélyén rejtőző kincset is igyekszem röviden összefoglalni. A legfontosabb helyszíneken egy rövid elmélkedés, ima, vers koronázza meg a zarándok élményét. Kor­zenszky Richárd atya a Szentföld nagy ismerője, sok-sok zarándokút lelki vezetője volt már, ezenfelül pedig remek fotós, művészi képeket készít, egy sor gyönyörű fotóval gazdagította a könyvet.

– Milyen tapasztalatai vannak arról, hogyan hat a Szentföld a mélyen hívő emberekre?

– Egy szentföldi út a legtöbb ember számára életre szóló élmény. Sokan itt találják meg újra az életük során valamilyen okból elvesztett vagy megkopott hitüket. Sokan megtapasztalnak valamit azokból a mélyben munkáló erőkből, értékekből, amelyek az emberi történelmet áthatják, formálják, előre viszik. Sokaknak a szentföldi út után vasárnapról vasárnapra, amikor hallják a szentmiséken az evangéliumi eseményeket, egyből beugranak a helyszínek emlékei, és sokkal mélyebbé, erősebbé, átéltebbé válik számukra az evangéliumi üzenet.

– Hogyan éli meg azt a szomorú tényt, hogy a Biblia földjén háború dúl, hogy a „vallás nevében” esnek egymásnak emberek, országok?

– Végtelenül elkeserítő és fájdalmas az, ami a Szentföldön történik – és történt az elmúlt mintegy nyolcvan évben újra és újra. Természetesen elsősorban nem vallások háborújáról van szó, hanem a terület birtoklásáért indított háborúkról. Palesztinát Kr. u. 637-től kezdve nagy többségében arabok népesítették be. A zsidó lakosság túlnyomó többsége a Római Birodalom ellen kirobbantott két nagy felkelés (Kr. u. 66–70 és Kr. u. 132–135) vérbe fojtása után elmenekült, elhagyta a területet. Nagyobb számban csak a cionizmus hatására kezdtek visszatérni a XIX. század végétől kezdve. A sorra kirobbanó konfliktusok során a palesztinok újabb és újabb területeket vesztettek el. A méltányos megoldást sokan a két állam, Izrael és Palesztina létrehozásában látják. Ezt támogatja az ENSZ Biztonsági Tanácsa is, az USA kivételével. Amikor kint tanulhattam, még nem volt fal Betlehem és más palesztin területek körül. Fáj­dalmas látni ezt a konfliktust, amelynek nem látszik a megoldása. Fájdalmas látni a számtalan ártatlan civil áldozatot, az óriási szenvedést, amit a szűnni nem akaró ellentét okoz. Óriási szükség lenne mindkét oldalon olyan vezetőkre, akik az önmérséklet, a béke, a reális kompromisszumok útját keresik.

– Miként látja: hozott változást a Covid-időszak, nyitottabb szemmel és szívvel járunk a segítségre szorulók között?

– A világjárvány adott néhány hónapnyi lelassulást, csendességet. Úgy gondolom, hogy a pandémia kissé elgondolkodtatta a világot. Szembesített – ha csak rövid időre is – a korlátainkkal, sebezhetőségünkkel. Ilyen értelemben üdvös hatása volt, bár sajnos ez a hatás rövid életűnek bizonyult, a szokásos hajsza újraindult a világban. Sokakat pedig inkább bezárt, magányossá tett. Az ünnep arra hív, hogy csendesedjünk el, álljunk meg egy pillanatra. Figyeljünk végre arra, ami az életben igazán fontos: a szeretteinkre, a lelkünkre, a Teremtő Istenre!

– Hogyan készüljünk testben és lélekben Jézus születésének emlékezetére?

– Karácsony ünnepe azt üzeni a mai, sokszor kissé szkeptikus, anyagelvű embernek, hogy a szeretet nem csak idegsejtek játéka, nem az evolúció során kialakult túlélési stratégia. A szeretet valóság. Ez a világ szeretetből lett: Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretetéből. Ez a szeretet öltött testet, jelent meg a történelmünkben 2000 évvel ezelőtt abban a betlehemi barlangistállóban. Mi, emberek arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, és hogy majd a halál kapuján át az örök szeretet országába, Isten szívébe beléphessünk. Karácsony ünnepe azt is üzeni, hogy a Teremtő Isten közel akart jönni hozzánk, egy akart lenni velünk, át akarta ölelni a világot és az embert. Ott kopogtat a szívünk ajtaján. Tudunk-e ajtót nyitni neki? Ha a világ beengedné őt, több lenne a boldog ember, több a szeretettel teli család. Akkor nem mennyiségi, hanem minőségi fejlődésre törekednénk: az emberi kapcsolatokban, művészetben, játékban, meditációban, tudásban, emberségben, lélekben való gazdagodásra. Nyissuk ki a szívünket az Ég felé. Engedjük be a fentről jövő fényességet, Isten békéjét! Sugározzuk tovább nagylelkűen egy életen át. Ki-ki a maga házastársa, gyermekei, családtagjai és barátai felé, azután pedig a szegény, a beteg, a rászoruló felé. Szebb, kará­cso­nyibb lenne tőle a világ.