Húzóember a csapatban

– Hogyan értékeli a tavalyi évet? 

– Életem legjobb szezonját teljesítettem. Egy sportoló számára a legfőbb verseny és a cél az olimpia. Nagy örömmel töltött el, hogy márciusban sikerült elérnem az ­olimpiai kvalifikációt, az egyéni kvóta megszerzését. A későbbiekben a vi­lág­ku­pa­versenyekre, az Euró­pa-bajnokságra és az olimpiára készültem. Jól sikerült a szezon, nem volt sérülésem. Nagyon büszke vagyok az Európa-bajnokságon csapatban megszerzett bronzéremre. Ez óriási lökést adott a későbbi versenyekre. Az olimpián bejutottam a döntőbe, nyolcadik helyen zártam. Elégedett vagyok ezzel az eredménnyel, ezt előzetesen is elfogadtam volna. 

– Washingtonban szerezte meg a pá­rizsi kvótát. Más volt az olimpia a többi világversenyhez képest? 

– Óriási varázsa volt, de ezt a verseny idejére természetesen ki kellett zárni a gondolataimból, hogy jól tudjak teljesíteni. Ugyanakkor motivált, hogy telt házas csarnokban vívtam, hiszen más vívóversenyeken nincsen a párizsihoz hasonló nézőszám. 

– A nyolcadik helyezését rengetegen elismerték itthon. Milyen érzésekkel jött haza a francia fővárosból? 

– Valóban sokan dicsértek, mert ezzel az eredménnyel többet értem el, mint amit a szakma és a közvélemény várt tőlem. A világranglistán előttem álló versenyzőket győztem le, tehát borítottam a papírformát. Ebből a szempontból valóban értékes a nyolcadik hely. Nyilván én többre vágyom, szeretnék majd olimpiát nyerni. 

– Korábban a tokiói olimpián nem­csak egyéniben, hanem csapatban is versenyezhetett. Mit jelent önnek a csapatverseny? 

– Gyermekkorom óta szeretek csapatban vívni. Mindig húzóember vagyok, nagyon tudok küzdeni a társaimért, és folyamatosan próbálom motiválni őket. Van olyan vívó, akit nyomaszt az a tét, hogy mások sorsa is múlik az ő versenyzésén, de én nem vagyok ilyen. 

– Általában hangsúlyozni is szokták a versenyzésével kapcsolatban a harcosságát, küzdeni tudását. Hogyan jelenik meg mindez a páston? 

– A vívás küzdősport. Ha tust adok, akkor annak hangoson szoktam örülni, akár kiabálok is. Illetve olyan attitűddel állok föl a pástra, hogy az ellenfelek már eleve tartsanak tőlem. Ugyanakkor ezt egy bizonyos szinten kell tartani, mert az is előfordulhat, hogy egy bírói ítéletet nem tudok elfogadni, és indulatossá válok – de nem veszíthetem el a fejem. 

– Említette a csapat bronzérmét. Több mint egy évtized után szereztek érmet világversenyen. Miért ilyen nehéz a magyar sportolóknak női tőrvívásban eljutni a dobogóig? 

– Sok tényező miatt van így. Egyrészt a mi fegyvernemünkben a párbajtőrhöz képest kevesebb a versenyző. A tőr szabályrendszere összetettebb, mint a párbajtőré. Természetesen a klubok folyamatosan törekednek a tőrvívás népszerűsítésére. A Testnevelési Egyetemen edzőként végeztem, időnként a gyerekek edzésébe én is besegítek az egyesületemnél. Másrészt éveken át volt egy nagyon erős – Mohamed Aida, Knapek Edina, Varga Gabriella, Varga Katalin összeállítású – csapatunk, amely sokáig eredményesen képviselte a hazai női tőr­szak­ágat. Ezért az alattuk lévő korosztályból sokan abbahagyták. Harmadrészt az is megfigyelhető, hogy egyre erősebb a világ vívósportja. 

– Edzője, Beliczay Sándor kezdetektől, gyermekkorától dolgozik önnel. 

– Sanyi bácsi nagyon jó edző, már az elejétől megtaláltuk a közös hangot. Második apukámként tekintek rá. Hatalmas taktikai és technikai tudással, tapasztalattal rendelkezik, emellett pedig mindennap tud újat hozni. Folyamatosan aktualizálja a vívótudását és nagyon motivált. Működik a közös munka, jönnek az eredmények, látható, hogy jó párost alkotunk. Egyébként szertornáztam gyermekkoromban, azt már háromévesen elkezdtem. De nem voltam benne elég ügyes és hajlékony. Már akkor is maximalista voltam, és nem tetszett, hogy nem lehetek a legjobb. Szüleim vittek el hatévesen a vívóterembe, ahol a kezdetek idején is már játékosan foglalkoztak velünk. 

– Az edzője elkíséri a versenyekre? 

– Messzebbre nem szokott velem utazni, de a keretedzők mindig segítik a munkámat. Párizsban ott volt velem… 

– …ahol a család is szurkolt önnek. 

– Nagyon örülök neki, hogy együtt éltük át az ottani élményeket. Az elején még az is megfordult a fejemben, hogy csupán egy asszót láthatnak majd, mert a sorsolásom miatt már az első ellenfelem nagyon kemény volt. Jólesett, hogy nekik már az is örömöt adott, hogy felmegyek a pástra. 

– A következő olimpiai ciklusban leszek majd a csúcson – fogalmazott még a párizsi játékok előtt. Mikor kezdenek készülni Los Angelesre? 

– A felkészülés már elkezdődött a 2028-as olimpiára, habár a kvalifikáció másfél éven keresztül tart majd az olimpia kezdete előtt. Addig minden versenyen erre készülünk. Idén is lesz világbajnokság és Európa-bajnokság – ezek lesznek a fő események. A versenyszezon már tavaly szeptemberben elkezdődött, két világkupán már túl vagyunk, és idén lesz még öt. 

– Megvan a recept arra, hogy miként léphet majd az olimpián a dobogóra? 

– Természetesen minél több asszót kell nyerni, de először is ki kell jutni. Manapság európaiként már ez utóbbi sem egyszerű. Az ázsiaiak egyre erősebbek, köztük a japánok, a kínaiak és a kisebb távol-keleti országok versenyzői. Nagyon jó testi adottságúak, ruganyosak, gyorsak, jól bírják a terhelést. Mindenekelőtt a csapattal szeretnénk kijutni, és abban az esetben három egyéni kvótát is szereznénk. Úgy látom, a következő években tudok annyit fejlődni, hogy felállhassak majd a dobogóra. 

– Mit nehezebb elérni a vívásban: a fizikai vagy a lelki felkészültséget? 

– Mindkettő nagyon fontos. A versenyzőknek tökéletes fizikai felkészültséggel, a lehető legjobb kondícióval kell felmenniük a pástra, ezen felül a technikai elemekkel, valamint a mentális erővel, összpontosítással, a téthelyzetek megfelelő kezelésével lehet kitűnni a mezőnyből. Ezért is dolgozom együtt több mentáltrénerrel és pszichológussal. 

– Említette, hogy tavaly zökkenőmentes volt a szezonja, a korábbi években viszont nagyobb sérüléssel is meg kellett küzdenie. Mi adott erőt akkor a folytatáshoz? 

– Három térdműtétem is volt, a szalagszakadás miatti kihagyás pedig hosszú ideig tartott. Nagyon nehéz időszakot éltem meg, de eszembe sem jutott, hogy vége lenne a karrieremnek, vagy abba kellene hagynom a sportot, esetleg nem épülnék föl. Ezzel a lelkülettel csináltam végig a rehabilitációt, és a felépülés idején is újabb és újabb célokat tűztem ki magam elé. Egyre többet vállaltam a gyógytornából, a kezelésekből – tehát ebben is a maximumra törekedtem. Ma már – huszonhat évesen – úgy látom, hogy egy élsportoló karrierjében benne van a sérülés esélye. Nagyon szerencsés az, aki harminc év sportolás alatt egyszer sem sérül meg. 

– A Magyar Vívó Szövetség egyik videójában megkérdezték öntől, hogy mi lett volna, ha nem a versenysportot választja, és azt felelte, virágkötő, pék vagy lakberendező. Miért ezek? 

– Kreatív személynek tartom magam, szeretek kézműveskedni. Szabadidőmben foglalkozom is ezekkel, biztosan valamilyen szakmát tanultam volna, ha nem sportoló lennék. 

– A sportolás mellett a sportszázad szakaszvezetője. Az interneten elérhető egy olyan fotó önről, amelyiken a teste egyik felén katonai egyenruha, a másikon vívóruha látható. 

– A sportszázad kettős karrierre ad lehetőséget, hogy az élsport után könnyebben elhelyezkedhessünk. A honvédségnél elfogadják, hogy számomra a sport az első. Úgy érzem, az egyik terület húzza előre a másikat. Még az is lehet, hogy egyszer edző vagy testnevelőtanár leszek a honvédségnél. 

– Mit vár az idei évtől? 

– Szeretnék a világkupákon, grand prix versenyeken nagyon jól vívni. A világranglistán most a 16. helyen vagyok, és ez azt jelenti, hogy kiemeltként indulhatok el a versenyeken. Tehát nem kell a selejtezőkben vívnom, hanem egyből a főtáblára kerülök, vagyis egy nappal kevesebbet kell küzdenem. Ez azért is nagyon értékes pozíció, mert a selejtezőkben morzsolódik le a 190 fős mezőny nagy része, hiszen a főtáblára 64 vívó marad. Láthatóan nagy előnyt ad, ha megtartom a helyemet, vagy még előrébb jutok a világranglistán. A mesteremmel megbeszéltük, hogy a már említett két fő versenyen kell majd minél jobb eredményt elérnem.