Kiszálazom a gubancokat

– Hogyan kezdődött a Folly-történet, amit ön mindig büszkén emleget?

– Dédnagypapám, Folly Gyula Pécsett a Zsolnay-gyár dolgozóinak az orvosa volt, hivatása mellett mindenfajta növény érdekelte, de különösképpen a fenyőkért rajongott. Nyugat-európai, amerikai, de főként holland faiskolákból egzótákat hozatott, hogy aztán ide, a Kisörsi-hegy oldalába, a sógornőjétől ajándékba kapott szőlőbirtok egyik kis szegletébe telepítse a nálunk nem őshonos növényeket. A fennmaradt feljegyzésekből kiderült, hogy 1905-ben az ültetéshez szükséges vizet még faedényekben szamárháton hordták fel a Balatonból. A dédnagypapa korai halála és az első világháború azonban félbeszakította a telepítést.

– Mi lett a kert sorsa?

– A két világháború között közgazdász nagypapám, Folly Gyula igyekezett megőrizni a kis ékszerdoboznak tekintett családi örökséget, 1950-ben a birtok túlnyomó része mégis állami tulajdonba és a Badacsonyi Állami Gazdaság kezelésébe került. Amikor a nagypapát a kommunisták kirakták a tapolcai bankból, és helyette a fűtőt tették meg vezérigazgatónak, kényszerűségből népes családjával ideköltözött. Dacolva a kommunizmussal, tovább folytatta a gyűjtőmunkát, lehetőségeihez mérten magokat cserélt, új fajokkal gyarapította a kertet.

– Ki vitte tovább az örökséget?

– Agrármérnök édesapám, Folly Gyula, aki 1981-ben a nyugat-európai gyűjtőútjáról több mint száz új növényfajjal érkezett haza. Rengeteg időt és munkát fektetett az arborétum fejlesztésébe, amit a körbekerítés után – a családban elsőként – megnyitott az érdeklődők előtt. Visszavásárolta az államosítás miatt elvesztett területeket 1995-ben, szőlőt telepített, szaporította a növényeket, faiskolát is alapított. Az őseink soha nem akartak ide idegeneket beengedni, de az édesapám csak a belépődíjakkal kiegészítve tudta fenntartani a kertet. Mindezt a munkát a saját polgári hivatása mellett végezte, igazából én vagyok az első a családban, akinek az egész életét kitölti az arborétum.

– Tudomásom szerint ön orvos, akárcsak az alapító. Hogyan került az arborétum élére? 

– Ahogy az évek mentek, édesapám érezte, hogy anyagilag és fizikailag is szüksége volna segítségre a folytatáshoz. Mi négyen vagyunk testvérek, eredendően a bátyámra várt ez a feladat, de ő nem vállalta. Végül 2010-ben a férjemmel és három gyermekemmel ideköltöztünk a fővárosból, ahol addig fogorvosként dolgoztam. Egy darabig még praktizáltam, párhuzamosan vezetőként intéztem az arborétummal kapcsolatos ügyeket az édesapám halála után, és a közgazdász férjem is ingázott Budapest és Badacsonyörs között – egészen addig, míg ennek a cégnek a bevételei nem engedték, hogy ebből megéljünk. Azóta az arborétum nemcsak a mi, hanem rajtunk kívül 50-55 ember megélhetését biztosítja.

– Nehéz volt meghozni a döntést, hogy otthagyja a maga választotta hivatását?

– Igen, de az édesapám és a családi örökségünk iránti kötelességtudat erősebbnek bizonyult. A mi kertünk elsősorban a fenyőiről híres, bizonyos fenyőfélékből Kelet-Közép-Európa legidősebb példányai találhatók itt. Az arborétum élén nem nekem kell lennem a legjobb kertészmérnöknek vagy tájépítésznek, sokkal inkább az számít és visz előre, hogy ezt az egészet nagyon kell szeretni – és ez a szerelem az arborétum iránt bennem folyamatosan izzik. Mi a férjemmel egy komoly vállalkozást építettünk fel erre a kertre, és ezt kell nap mint nap menedzselnünk. Magánkert lévén nem kapunk az államtól rendszeres juttatást, de természetesen pályázhatunk, mint bármelyik más cég. Jelenleg a turisztikából élünk, bevételeink nagy része a balatoni főszezonhoz kötődik, júliusban és augusztusban látogatják a legtöbben a kertet. Sok éve ebből a keretből igyekszünk kilépni, hogy az emberek elhiggyék: az év minden szakában érdemes ellátogatni a Follyba.

– Van egy találó mondás, miszerint rengeteg munka rejlik a mögött, hogy valami végtelenül természetesnek és egyszerűnek tűnjön. Igaz ez az arborétumra is?

– De még mennyire! Amikor átvettem a kertet, azzal kezdtük a férjemmel, hogy sorra jártuk a világ arborétumait, és azóta is állandóan azon ötletelünk, hogyan lehet ez a fantasztikus természeti adottságú hely még inkább sokoldalú, pihentető és egyben feltöltő energiaforrás a látogatók számára. Ehhez a pozitív érzéshez a híres növénygyűjteményünkön és a látványosságainkon kívül az étterem kínálata, a borkóstolók, borvacsorák, a kiállítások, a kulturális programok, a gyermekjátékok, a látványos fényfestés, és az interaktív kerti programok is mind-mind hozzájárulnak. Ma már a Magyar Arborétumok és Botanikus Kertek Szövetségének elnökségi tagja vagyok, számtalanszor hívnak külföldre előadásokat tartani. Merthogy csodabogarak vagyunk, nem igazán elterjedt, hogy egy arborétum a természeti értéket kulturális és képzőművészeti értékekkel kapcsolja össze. Erre kontrázott a férjem: amikor leköltöztünk, hajthatatlan volt abban, hogy csináljunk itt jó bort, és majd minden palack nedű az arborétum egy-egy szórólapja lesz. Én megijedtem a feladat méretétől, legszívesebben bérbe adtam volna a szőlőt. Szerencsére neki lett igaza, például a Budai zöld fehérborunk, amelyet a szakértői bírálócsoport is egyöntetűen elismert, a pincénk első kedvelt bora volt, és a mai napig birtokolja rangos helyét. Néhány éve természetes alapanyagokból szörpöket is készítünk, többek között olyan különlegességet, mint a fenyőrügyszörp. Nekünk mindenképpen több lábon kell állnunk, nem lehetünk kiszolgáltatottak a nyári turizmusnak. Ugyanakkor én most jutottam el oda, hogy – a családi örökség megmentéséért tett munkálkodásom után – a közeljövőben magamért szeretnék majd fontos döntést hozni.

– Elárulja, hogy mire készül?

– Eredetileg általános orvosként végeztem; szeretnék újra ebben a hivatásomban dolgozni, ha majd az egészségem engedi. Másfél éve az agydaganat egyik legveszélyesebb fajtáját, a glioblastomát diagnosztizálták nálam, miután azt vettem észre a beszédemen, hogy egyes hangokat másképpen ejtek, mint korábban. Megoperáltak, már jól vagyok, de ez a betegség elgondolkodtatott, azóta bátrabban hagyatkozom a megérzéseimre.

– A kertalapító dédnagyapjánál 46 évesen, ugyanennyi idős korában, mint önnél, szintén agydaganatot diagnosztizáltak, rövid idő múlva elhunyt. Nyomasztotta ez a párhuzam?

– Jó darabig eszembe sem jutott, aztán érthető módon nem esett jól a lelkemnek, de már nem kísért. Az orvostudomány fejlődésének köszönhetően napjainkban nagyobb eséllyel túlélhető a betegség, mint a XX. század elején. Ezenkívül – talán a Szentlélek közreműködésének köszönhetően – nekem az agydaganat különleges erőt adott, azóta valamiféle ugródeszkaként tekintek rá. Ez a “gubanc” a fejemben rávilágított arra, hogy a saját életemben meg kell keresnem és kiszálaznom azokat a gubancokat, amik a daganat kialakulásához vezettek.

– Rátalált az okokra?

– A túlfeszített munka nyilván nem tett jót. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az Úristen kísérte végig az utunkat a kert átvételekor is, máskülönben ez nem sikerülhetett volna. A kert egy rendkívül misztikus környezet, élő és lüktető. Én a természetben a Teremtő szépségét látom. Az külön öröm, hogy 2025-ben már 120 éves az arborétum, jubileumi évvel készülünk.

– Bevallom, tiszteletet parancsol, milyen nyugodtan és nyíltan tud beszélni a betegséggel kapcsolatos érzéseiről.

– Az elején úgy döntöttem, hogy nem titkolom el a kórt és a vele járó küzdelmet, ezzel is erőt szeretnék adni a hasonló gondokkal küzdő sorstársak számára. A betegségem óta sokkal engedékenyebb vagyok magammal, tudatosan igyekszem az irodában töltött időt lefaragni, és inkább kint, a kertben lenni. És közben rá kellett jönnöm, hogy az arborétumon kívül még van más feladatom itt a Földön. A gyógyítás.