Nekünk kell szeretni

Ha az ön személyiségének és művészetének titkát kellene megfejteni, szerintem a hűség és a szeretet a legkifejezőbb jellemzés. Eltaláltam? 

– Abszolút eltalálta! Talán megfordítanám a sorrendet, amiként Pál apostol is írta a leveleiben: „Mindenekelőtt az egymás iránti szeretet legyen kitartó bennetek.” Elsősorban nekünk kell szeretni, mert ha másokért is élünk, visszakapjuk a szeretetet. És ha jobban belegondolunk, az ön által említett két jellemvonás a hivatásomra is értelmezhető. Merthogy ugyanaz az ember vagyok civilben és a színpadon. Persze elbújhatok a szerepek mögé, de ez nem működik, ha egyedül állok a reflektorfényben, ahogyan teszem az önálló estjeimen. Minden kimondott szónak igazolnia kell engem, és ha a közönség érzi, hogy amit elmondok, azzal teljes mértékig tudok azonosulni, könnyebben a szívükbe fogadnak. 

Nagyobb a tétje, a rizikója egyedül szerepelni? 

– Lassan harminc éve művelem a pódiumműfajt. Az első ilyen fellépésem 1997-ben volt, Cseke Péterrel kettesben. Kezem-lábam reszketett. Meg kellett szoknom, hogy ez másabb, mint a színházi munka. Nehéz kitalálni, milyen összetételű a közönség. Aki jegyet vált, nyilván az adott művészre vagy a tartalomra kíváncsi, amíg egy színházi előadásnál ennél jóval több szempont szerint dönthetnek az emberek. Mindkét esetben más-más értelmet nyer a telt ház fogalma is. Az évtizedek során lételememmé váltak az önálló estek. Szeretem magamhoz közel tudni a nézőket, figyelni minden rezdülésüket. És ha velem tartanak, az maga a boldogság. 

Mi kell ahhoz, hogy ez sikerüljön? 

– Először is tökéletes egészségi és idegállapot. És, bizony, a múló évek ebben nem segítenek. Figyelek a táplálkozásomra, igyekszem eleget mozogni, frissen tartani a memóriámat. A fellépés előtti napon átismétlem a szövegeket, előhívom az emlékezetemből az aktuális verseket. Útközben átgondolom az est dinamikáját. Régebben mindenhová egyedül autóztam, ma már azok a zenészkollégáim visznek, akik közreműködnek a műsorban. 

Hogyan képesek a színészek egyszerre több szerepet, szöveget fejben tartani? Van erre recept? 

– Azt hiszem, nekem eddig azért sikerült, mert azt a hivatást választottam, amiben ki tudok teljesedni. Színésznőként színházban játszottam többet, mint filmen. Pályám elején rengeteg tv-játékban szerepeltem, de azokat is többször elpróbáltuk, mire kamera elé kerültünk, ilyen értelemben részletekben felvett színházi produkció született. Nekem a premier előtti másfél-két hónapos próbaidőszak máig fontos, mert az idő alatt mozdulatokhoz, szituációkhoz kötődve rögzül bennem szöveg. Aztán a szerepet viszem magammal tovább, tanulom otthon, eszembe jutnak helyzetek a napi rohangálás közben, sőt még álmodni is szoktam vele. És még így sem biztos, hogy a bemutatóra minden összeáll. Olyankor amúgy is izgulok, mert ott ül a családom a nézőtéren, s akkor kellene a legjobbnak lennem. Próbálom ezt elengedni. 

Maradjunk még a verseknél. Néhány nap múlva, január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Ilyenkor megszaporodnak a felkérései? 

– Nincs szebb dolog, mint ezen a jeles napon képviselni a magyar kultúrát. Az elmúlt húsz évben bejártam az országot, nincs olyan szeglete hazánknak, ahol ne adtam volna elő a Reményik Sándor-, a Weöres Sándor- vagy az Arany János-estemet, illetve a Kaleidoszkóp című műsoromat, ami tulajdonképpen az előzőek esszenciája. Akik kíváncsiak rám, nyilván emlékeznek a Zsebtévé adásaira, ahol Móka Miki hívására Versmondó lányként „kiléptem” a könyvből, akiből az évek során mára Versmondó asszony, Versmondó nagymama lett. 

Hihetetlen, hogy ötven éve végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Gondol egyáltalán az idő múlására? 

– Nem feltétlenül. Amíg képes vagyok színészként létezni, addig nincs is értelme rágódni ilyesmin. Ennek kicsit ellentmond, hogy két éve, a hetvenedik születésnapomon egy előadás keretében számot vetettem arról, mi mindent csináltam a pályám során. Hogy csak egyet említsek: több mint nyolcszázszor léptem színre a Macskák című musicalben, Mindlevery szerepében. Egyébként a férjemet, Kisfaludy András dokumentumfilm-rendezőt is főiskolásként ismertem meg, lassan ötven éve vagyunk házasok. 

Milyen vágyakkal indult útnak friss diplomásként? 

– Minden más volt akkor. Diplomával a kézben mindenki el tudott helyezkedni valamelyik pesti vagy vidéki színháznál. A hetvenes-nyolcvanas években még nem uralt mindent a média, megannyi lehetőséget kínált számunkra a színház, a film, a televízió, a rádió, a szinkron, és megtiszteltetés volt egy-egy kulturális hetilap címlapjára kerülni. Örülök, hogy ebben a korszakban lehettem színész, hiszen a mai viszonyok között sokkal nehezebb boldogulni. Ezt kisebbik lányom, Zsófi – aki jelenleg a Pesti Magyar Színház tagja – pályája kapcsán közvetlen közelről tapasztalom. Persze ő is ugyanazokkal a vágyakkal indult el, mint annak idején jómagam. Az biztosnak látszik, hogy ezt a mesterséget csak úgy lehet megtanulni, ha minél több feladatot kap az ember. 

Mindazonáltal lehetne álmodozni erről vagy arról a szerepről, de ha nem jön össze, az nagy csalódás lenne… 

– Minek tagadni, ez mindenkivel előfordul. Amikor a szereposztásban más nevét látjuk kiírva a miénk helyett, az tud okozni némi fájdalmat, aztán valahogy helyére kerülnek a dolgok. Ennek ellenkezője is megeshet, én például a Turay Ida Színházban kaptam olyan főszerepet, amit eredetileg nem nekem szántak, ám a sors úgy akarta, hogy én játsszam el. Életem egyik legnagyobb jutalma volt! Hiszek abban, hogy van egy vezérlő csillagom, ami jó embereket rendel mellém. 

Ildikónak nem volt panaszra oka, már a pályája elején valóságos sztárnak számított, én is kiraktam a szobám falára egy poszterét. Érezte a rajongást? 

– Ne is mondja… Hogy mik derülnek ki! A férjem nem tud olyan öreglegénnyel találkozni, aki ne vallaná be neki, mennyire szerelmes volt belém. Persze ugyanezt elmondhatnánk Szerencsi Éváról vagy Venczel Veráról is, akik nemcsak a szépségükkel, hanem az egyéniségükkel is meghódították az emberek szívét. Aztán változtak az ideálok, a színházban sem kapkodtak már a kedves, mosolygós lányok után. A közönség szeretete azonban állandósult, s itt az idősebb korosztályra gondolok. Sokan a hangomról ismernek fel, mert egyébként a civil életben ugyanolyan vagyok, mint mások, nem festem ki magam. Az viszont nem meglepő számomra, hogy a mai fiatal közönség már alig tud rólam, hiszen nem vagyok valóságshow-ban vagy tv-sorozatban. 

Gondolom, nem is mondana igent ilyesmire… 

– Minden döntés kérdése. Erre az évadra semmilyen új szerepet nem vállaltam, csak a régieket tartottam meg. Most csönd van bennem, egészen más tennivalók izgatnak. Örülök minden szép pillanatnak, hallgatom a madarak csicsergését, nagyokat sétálok a kutyámmal, elrendezem a holmijaimat, imádok az unokáimmal, a 8 éves Bencével és a 4,5 hónapos Mersével játszani. Tehát maga az élet izgat, ami úgyis gyorsan elröpül. 

Vidéken megtalálta a nyugalmat? 

– Szüleim Őrszentmiklóson (ma Őrbottyán) laktak, a lelkem mélyén falusi lány maradtam. Ezért is érzem jól magam Ürömön, ahová a férjemmel hat éve költöztünk, éppen a lányomékkal szembeni házba. Ez nyomós érv volt számomra, hiszen így bármikor találkozhatom az unokámmal. Előzőleg a fővárosban éltünk, szerettük a budai otthonunkat, de egyre kevesebb dolog kötött oda. Ma már csak akkor megyek be, ha ott van dolgom. Az őrületes forgalom, a zsúfoltság miatt már nem tudnék ott élni.

Őrbottyánt nem felejtettem el, és ők sem engem, hiszen 2023-ban díszpolgári címet kaptam a várostól. Az az év számomra a kitüntetések éve volt, hiszen Mohorán a Tolnay Klári-díjat, Budapesten a Polgári Magyarországért járó elismerést ítélték oda nekem, és a Turay Ida Színház örökös tagja lettem. És hogy egy friss hírrel is szolgáljak: a minap a Krúdy Körtől a Művészet Lovagja címet kaptuk meg a férjemmel. 

Ha újra kezdhetné, mindent ugyanígy csinálna? 

– Nem hiszem, hogy másképp lehetne.