Fel kell tárni a valóságot

Tisztázzuk az elején, kivel beszélgetek. Zenésszel, képzőművésszel, figuratervezővel vagy dokumentumfilm-rendezővel? 

– Valóban szerteágazó az életutam. Ha rangsorolnom kellene, akkor a dokumentumfilmes tevékenységemet tenném az első helyre. Hogy előtte sok minden mással is foglalkoztam, az a művészetek iránti érdeklődésemet bizonyítja. 

Családjában voltak hasonló tehetségek? 

– Felmenőim mindkét ágon Gömörből származnak. Anyai nagyapám Mátrai-Markovits Jenő festőművész volt, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkártól és Rudnay Gyulától sajátította el a mesterfogásokat. Visszatérve szülővárosába a helyi közéletből is kivette részét. Miután a felvidéki cserkészek parancsnoka volt, 1944 őszén menekülnie kellett a bevonuló szovjet csapatok elől. Családjával két lovas szekérrel indultak útnak, a festőállványtól a szekrényig mindent felhalmoztak a kocsikra. Budapesten nem volt hová költözniük, így pár évig a városszéli vagonlakók között húzódtak meg. Nagyapám nehezen viselte a sorsát, az elvesztett polgári létformát, a fogyatkozó művészi ambícióját. Később kapott egy tanácsi lakást, ahol három generáció élt együtt, jómagam is ott nőttem fel. Sokat köszönhetek neki, megtanított a legkülönfélébb képzőművészeti technikákra. Ezzel aztán az utamat is kijelölte. 

Milyen örökséget kapott az apai nagyszüleitől? 

– Pedagógusok voltak Sajógömörön. Nagyanyámat elvitte a spanyol­náthajárvány, özvegyen maradt nagyapám pedig nem tudta eltartani a gyerekeit, ezért apám és testvére a rimaszombati gimnáziumba került, és maguk kerestek némi pénzt a taníttatásukra. Aztán a csonka család az 1947-es lakosságcserével átjött Magyarországra. Apám vegyészmérnöknek tanult, de mivel 1956. október 23-án részt vett a diá­kok felvonulásán, kirúgták az egyetemről. Sikerült bekerülnie a Kőbányai Gyógyszergyár laboratóriumába, felfedezései között van a Cavinton, a Seduxen vagy az Oxitocin. Anyám – akit mindenki Pömpikének szólított – textilfestőként kezdte, majd kozmetikusként vált ismertté, sok híresség járt hozzá szépítkezni. Nagyszüleimtől és szüleimtől olyan mérvű emberi tartást, egyenességet, erkölcsi meggyőződést és polgári gondolkodást kaptam, ami máig meghatározza az életemet. Apám mindig azt mondta: „Andriskám, teljesen mindegy, mivel foglalkozol, de azt mindig százszázalékosan csináld.” 

Gimnazistaként tanult meg dobolni, aztán jöttek is sorban a zenekarok. Először a a legendás Kex együttesben játszott. Milyen emlékei vannak a bandáról? 

– Az érettségim évében, 1968. de­cember 6-án alapítottuk meg a Kexet. A koncerteken domináltak a performanszok, az improvizációk,­ melyekben a frontember, Baksa-Soós János vitte a prímet. Főleg a Budai Ifjúsági Parkban, a Bem rakparti művelődési házban és a Citadellában játszottunk. Kisebb helyeken sokkal közvetlenebb volt a kapcsolat a közönséggel, ilyenkor Baksa-Soós hosszú mesékbe kezdett, bevonta a fiatalokat is a kalandokba. Az első egyetemi színpadi koncertünk telt ház előtt zajlott, megzenésített József Attila-verseket adtunk elő. Ünnepelt bennünket Váci Mihály és Vujicsics Tihamér is, hogy összehoztuk a költészetet a népzenével, csak apám nem tudta átküzdeni magát a tömegen az öltözőig, hogy megveregesse a vállamat. Ez persze nem volt elég a lemezgyárnak, mindössze egy kislemezünk jelenhetett meg, rajta a Család és az Elszállt egy hajó a szélben című dalunkkal, mindkettő kultikussá vált. A sok vegzálás miatt Baksa-Soós 1971-ben kilépett a zenekarból és Nyugat-Németországba disszidált. 

Ezt követően dobolt az M7-es, majd az Aligátor együttesben… 

– Utóbbi azért is fontos számomra, mert ez volt Radics Béla egyik utolsó, kilenc hónapig működő zenekara, s ezután hagytam abba a dobolást. Szomorú, hogy a magyar rockzene ikonikus alakja, a legnagyobb magyar gitáros, a Tűzkerék és a Taurus alapítója életében nem kapta meg az őt megillető elismerést, nagylemeze sem készült. Pedig minőségi szerzeményekkel rukkolt elő, Béla tizenkét dalából öt vagy hat az Aligátor idején született. 

A Kex történetét dokumen­tumfilmben és könyvben is dokumentálta. Ön tartja életben a legendát? 

– Igen, mondhatjuk így is. Azt az értéket, melyet a Kex és azon belül Baksa-Soós János képviselt, nem szabad veszni hagyni. Az 1998-ban forgatott Elszállt egy hajó a szélben című Kex-film kétrészes lett, a 2021-ben napvilágot látó Elszálltunk egy hajóval a szélben című tényregényem pedig két kiadást ért meg. Az omegás Kóbor János önzetlen segítségével sikerült megjelentetni 1999-ben egy Kex-lemezt, amit 2016-ban egy Kex Remake album követett. A hatvanas-hetvenes évek tíz „elhallgatott zenekaráról” – köztük a Kex, a Syrius, az Atlasz, a Bajtala, a Liversing, a Scampolo együttesről – 2017-ben kétrészes dokumentumfilmet készítettem, amiből DVD és CD is született. 

Néhány filmjét már említette, folytassuk is a rendezői munkásságával. Melyik alkotását sorolná az öt legjobb közé? 

– Mielőtt válaszolnék a kérdésére, hadd mondjam el, hogy a rajzfilmstúdiós kitérőm során jöttem rá, engem igazán a dokumentumfilmek érdekelnek. Erre a műfajra 1983-ban váltottam, mindenféle előképzettség nélkül. Akkoriban virágkorát élte ez a műfaj, a Magyar Televízióban főműsor­időben vetítették például Sára Sándor, Schiffer Pál, B. Révész László, Gyarmathy Lívia filmjeit. Mindegyiket szenvedéllyel néztem, csodáltam a valóságos szereplőket. Ezek a rendezők hamar a példaképeimmé váltak. Az én alkotásaim az ifjúsági kultúra jelenségeit, az eltitkolt történelmi múltunk eseményeit és a vidéki létkérdéseket boncolgatják. Az 1996-ban bemutatott Törvénytelen Muskátli három része az ötvenes évek végének ifjúsági kultúrájával foglalkozó, fiatal egyetemistákból és művészekből álló csoportosulásról szól. A 2006-os Kalef című filmben pedig a Moszkva téri galeri históriáját dolgoztam fel. (A budapesti Moszkva teret hívták a szlengben Kalefnek.) Ezek benne vannak a top ötben. Továbbá Az arcom a folyó tükrén 1993-ban készült filmem, melyben Juhász Sándor költő és festő életét mesélem el, ő írta később Komár Laci Mondd, kis kócos vagy az Oh, csak a hajnal jönne már című slágerének szövegét. A tájegység lassú pusztulását feltáró Az Ormánság senkié se… szintén a legfontosabb munkáim közé tartozik, 2009-ben díjat nyertem vele a 40. Magyar Filmfesztiválon. Végezetül holtversenyben szerepeltetném a listámon a Kex- és a Radics Béla-filmem. 

Ha jól sejtem, mindig a valóság feltárására és megmutatására törekedett… 

– Pontosan. Ebben Kosztolányi Dezső és Ottlik Géza a példaképem. Ottlik látásmódját, friss szemléletét lenyűgözőnek tartom, gondoljunk csak az Iskola a határon című remekművére. A valóságot nem szabad elhallgatni, annak minden aspektusát fel kell tárni a valóság elemeivel. Ebben segítenek a dokumentumfilm eszközei, az a sajátos filmnyelv, ha úgy tetszik, dramaturgia, amit ennél a műfajnál kötelező alkalmazni és semmiképpen sem lehet megkerülni. 

Volt olyan témája, amit elgáncsoltak? 

– A rendszerváltás után Grun­walsky Ferenc vezetésével létrejött a Magyar Mozgókép Közalapítvány, melynek dokumentumfilmes szakkollégiumát Mihancsik Zsófia újságíró vezette. Többször nyújtottam be pályázatot hozzá, de mindannyiszor elutasított. Nem tudom, mi volt az oka, nem is ismertük egymást. Szerencsére az akkor már létező Magyar Történelmi Film Alapítványnál – melynek elnöke Perjés Géza hadtörténész volt, kuratóriumában pedig többek között Sára Sándor, Csoóri Sándor, Domokos Mátyás ült – sikerrel jártam. Támogatásuknak köszönhetően tudtam négyrészes filmet forgatni a második világháborús ludovikás tisztekről, illetve egy portréfilmet az atyai jó barátommá vált Perjés Gézáról, akinek értékrendje sokat jelentett számomra. 

Történt önnel olyasmi a pályája során, amit szeretne elfelejteni? 

– Értek kudarcok, de azok mindig előbbre vittek. Azokban az időkben voltam fiatal, amikor ügynökök, besúgók vettek körül bennünket. Ezt a Kex együttes tagjaként magam is megtapasztaltam, sőt a Kex-film készítésekor három vaskos dossziét néztem át, többek között barátok, zenésztársak által rólunk írt jelentéseket. Mivel ez is hozzátartozik az életemhez, botorság lenne elfelejteni. Amint azt sem, hogy Baksa-­Soós Jánost a nyílt utcán a feleségével együtt a lakásuk közelében egy megrendezett balesetben meg akarták ölni. Ezt a könyvemben is megírtam, hogy nyoma maradjon, milyen üldöztetést volt kénytelen átélni egy beatzenész a hetvenes évek kádári időszakában.