Mindig a közönség dönt

Veszprémben játszik. Fárasztó az utazgatás? 

– Egy kicsit, de örömmel megyek. A próbaidőszak alatt reggel fél hétkor keltem, hogy kényelmesen elérjem a fél kilenckor induló vonatot. A végállomásról pedig helyi busszal mentem a színházba. Nyugdíjasként nem kell jegyet vennem, úgy döntöttem hát, hogy élek a lehetőséggel. Életem során éppen eleget autóztam az országban, ideje volt letennem a kocsit. 

A francia Samuel Benchetrit Vigaszfutam című, kétszemélyes színdarabjában láthatjuk, ami magyarországi ősbemutató. Kinek köszönheti a meghívást? 

– Oberfrank Pál, a színház igazgatója, régi kollégám, barátom telefonált, hogy eljátszanám-e az egyik főszerepet. Elolvastam a darabot, ami nagy hatással volt rám, úgyhogy boldogan igent mondtam. Huszonöt év múltán térek vissza a veszprémi színházba. Amire felkértek, az nem egy szokványos mű, színészként is próbára teszi az embert. Két gyógyíthatatlan férfi a súlyos diagnózis után úgy dönt, hogy kihasználják azt a kevéske időt, ami még az életükből hátravan. Elindulnak a kórházból utolsó nagy kalandjukra. Talán ismerős a történet, A bakancslista című hollywoodi szuperprodukció is így kezdődik. Úgy tudom, eredetileg ennek színpadi adaptációját tervezte bemutatni a színház, de a film jogtulajdonosa nem járult hozzá. Egyébként a Vigaszfutam sokkal mélyebb érzelmeket mozgat meg, drámai módon ábrázolja a valóságot, és teret ad a szarkasztikus humornak is. 

Mennyire nehéz felépítenie egy ilyen karaktert? 

– Minden figurának megvan a ma­ga nehézsége. Szerintem nincs nehéz vagy könnyű szerep. Bármi legyen az, arra törekszem, hogy jól és sikeresen oldjam meg. A Vigaszfutam általam alakított főhőse már a próbák alatt magával ragadott, és ez az érzés azóta is erősödik, olyannyira, hogy néha még a külvilágról is megfeledkezem. A pályám során, szerencsémre, többször volt ilyen élményben részem. 

Miből építkezik a színész? Pél­dául a vonatozásai során tanulmányozza az emberek gesztusait? 

– A nap minden helyzetében adódhat valami, amikor felfigyelek olyan karakterre, akit valamiért érdekesnek tartok. Aztán a látottakat rögzítem az emlékezetemben, és annak minden részletét képes vagyok a későbbiekben felidézni, ha netán szükségem lenne rá egy szerep kapcsán. 

És azt hogy veszi, amikor önt felismerik? 

– Megtisztelő számomra. Nem szoktam hencegni vele, de büszke vagyok rá: szinte nem telt el nap úgy az életemben, hogy valamilyen módon ne találkoztam volna a közönség szeretetével. Mostani ingázásom során is ezt tapasztalom. Jólesik, ha rám mosolyognak, megállítanak vagy beszélgetnek velem az emberek. Mindenkit szívesen meghallgatok. Elmesélik, milyen darabban láttak, kérdezik, hogy szolgál az egészségem. Most is majdnem elkéstem erről az interjúról, mert egy kedves hölgy alig akarta abbahagyni a mondandóját. 

Bizonyíthatóan szeretik önt. „Még mindig jóképű férfi”, „Jellem, kellem, intelligencia”, „Szép embert is szeret látni a közönség” – ilyeneket írnak önről az inter­neten. 

– Sosem ájuldoztam a tükör előtt, hú, de jóképű srác vagyok. Mindig zavarba ejt, ha erről kérdeznek. Most is. Soha nem éreztem magam egy szikrányival sem többnek, jobbnak, tehetségesebbnek a külsőm miatt. 

Megostromolták a művészbejárónál a rajongók? 

– Na, az fantasztikus volt! Sok estén vártak a rajongók, én pedig adtam az autogramokat. Megtiszteltetésnek vettem a figyelmüket, ők meg örültek az aláírásomnak. Már a Vígszínházban játszottam, amikor délutánonként a Bartók Gyermekszínházban vendégként olyan hősöket alakítottam, mint Robin Hood. Ahogy a végén kiléptem az utcára, minden alkalommal hatalmas diáksereggel találtam magam szembe. Előfordult: annyira sokan voltak, hogy eltorlaszolták az utcát és megbénult a forgalom. Nagy küzdelmek árán tudtam csak átverekedni magam a tömegen, volt úgy, hogy az utolsó pillanatban értem be a Vígbe az esti előadásomra, amit jogosan kifogásolt a vezetés. Valahogy orvosolni kellett a problémát. Végül kivezényeltek két rendőrt a gyermekszínház művészbejárójához, akik segítségemre voltak, hogy ne késsek el. 

Kárpáthy Zoltán (1966), Fiúk a térről (1967), Egri csillagok (1968), csak néhány mozifilmje, amire még ma is sokan emlékeznek. Melyik a legkedvesebb? 

– Mindegyik. De ha muszáj lenne választanom egyet, akkor az Egri csillagokat mondanám. Akkor már benne voltam a közönség szívében. Ehhez persze szerencse is kellett, hiszen olyan nincs, hogy valaki törvényszerűen sikeres színésszé válik. A hatvanas évek közepén olyan korszak kezdődött a magyar filmgyártásban és a kulturális életben, amikor lazábbra vette a gyeplőket a politikai hatalom. Várkonyi Zoltán elkészítette a Jókai-filmeket, majd a kétrészes Egri csillagokat. Mivel az ő növendéke voltam a főiskolán, az osztályból engem talált legmegfelelőbbnek Kárpáthy Zoltán, illetve Bornemissza Gergely szerepére. Ha nem így történik, akkor nyilván az én pályám is máshogy alakul. 

Ha ezekhez a filmekhez szerencse kellett, akkor Várkonyi maga volt a főnyeremény! 

– Pontosan! Erről beszélek! Ha elsőre nem vesznek fel a főiskolára, akkor nem Várkonyi Zoltán lesz a tanárom. Természetesen a következő évben újra jelentkeztem volna, és ha sikerrel járok, akkor Ádám Ottó osztályába kerülök. Csakhogy ő nem rendezett filmeket, ami persze nem zárja ki, hogy Várkonyi ne figyelt volna fel rám, hiszen érdekelte, kik az új növendékek. 

Mihez kezdett volna, ha nem jut be a főiskolára? 

– Nem volt B tervem. Erre csak később döbbentem rá, amikor ugyanerről kérdezett valaki. Nyilván nem vesztem volna el, tudtam franciául és olaszul. De nem is érdemes szót vesztegetni a „mi lett volna, ha” gondolatra. 

Akkor térjünk át a színházakra: Vígszínház, József Attila Színház, Thália Színház, majd szabadúszása során több vidéki teátrum. Hol érezte magát a legjobban? 

– Egyértelműen a Vígszínházban. Az volt az első szerelem, ott nőttem fel. Mai napig álmodom azokról a boldog időkről. Ezt is Várkonyi Zoltánnak köszönhetem, ő volt az igazgató. Tizenhét év után jöttem el. Horvay István igazgatása alatt olyan szerepeket is kaptam, melyekhez semmi közöm nem volt. Azt éreztem, hogy nem terveznek velem. Mivel többfelé hívtak, úgy döntöttem, megpróbálom máshol. A József Attila Színházhoz szerződtem, ami nem bizonyult jó választásnak. A képzeletbeli rangsor második helyén a Kazimir Károly vezette Thália Színház áll, ahol sok jó szerep megtalált, szívesen emlékezem vissza az ott töltött évekre. Szabadúszóként pedig jártam az országot, szinte nincs olyan vidéki színház, ahol ne fordultam volna meg. Van egy rekordom is: Békéscsabán, Kecskeméten és Veszprémben is bemutatták a My Fair Ladyt, melyben Higgins professzor lehettem. Utánanéztem, rajtam kívül van-e a világban, aki ugyancsak háromszor megkapta ezt a szerepet. Megtaláltam, Maximilian Schell jöhet még szóba, ő kétszer játszotta. 
Milyen érzések kavarognak önben, ha manapság elmegy a Vígszínház előtt? 

– Megdobban a szívem. 

Hófehér hajkoronáját nézve megkérdezhetem, hogy mikor őszült meg? 

– Családi örökség, édesanyám őszült korán. Harmincévesen az én hajam is elkezdett fehéredni. Megjegyzem, a „tisztes őszes halánték” nagyon imponált a nőknek. Mások meg lépten-nyomon felvetették, miért nem festetem be a hajam. Nos, ez soha nem jutott eszembe. 

Nemrég Jászai Mari-díjjal jutalmazták. Örült neki? 

– Megtisztelőnek tartottam, természetesen örültem. Több mint ezer gratulációt, üzenetet kaptam telefonon, interneten. A személyes jókívánságokról nem is beszélve. Ez jólesik. 

Két éve lett Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában. Béres Ilona ekkor tökéletesen fogalmazott: „Mindig hittünk abban, hogy a közönség dönt.” 

– Ezzel mélységesen egyetértek. Nagyon megérint, hogy évtizedek távlatából is sokan emlékeznek ránk és mérhetetlen szeretet árad felénk. Azt hiszem, ezt Béres Ili nevében is mondhatom.