Sziget a dzsungel morajával

Gyerekkora óta érdekli a fotózás, a filmezés és a messzi kultúrák világa. Honnan jön ez a szerelem? 

– Már egész kicsiként is sokat utaztam a családommal főleg a hazánk körüli országokba, de hétévesen eljutottam Spanyolországba is, ami nagyon meghatározó élmény volt. Emlékszem, hogy már akkor elkértem édesapám analóg fényképezőgépét, később aztán, amikor egy barátja hozott neki kamerát Japánból, ami akkoriban eléggé ritkaságszámba ment, akkor meg azért könyörögtem. Ugyanakkor szerelmese voltam a természetnek is, főleg az egzotikus élőlényeknek. Gyerekkoromban húsevő növényeket termesztettem, hüllőket tartottam, tenyésztettem, ezekkel kereskedtem. Ez egyben azt is jelentette, hogy rengeteget olvastam utánuk, tanulmányoztam őket, tehát már hamar elindult egy, a természethez kapcsolódó irányvonal az életemben. 

A Szegedi Tudományegyetemre felvételizett, fel is vették biológia szakra, de két év után mégis váltott. Mi történt? 

– Kezdetben herpetológus szerettem volna lenni, vagy tengerbiológus, de erről nagyon gyorsan lebeszéltek azzal, hogy Magyarországon kevés a hüllő- és kétéltűfaj, amit tanulmányozni lehetne, illetve tengerünk sincs. Két évet töltöttem a biológia szakon, aztán egyszerűen rájöttem, ez nem az, amit én tanulni, csinálni szeretnék. Végül környezettanra mentem át, amely bár sokkal közelebb állt a szívemhez, amikor elvégeztem, ott álltam a diplomával a kezemben, de egyszerűen nem találtam olyan lehetőséget, amivel szívvel-lélekkel tudtam volna foglalkozni. Ekkor keresett fel egy nagyon jó barátom azzal, hogy épp Indonéziá­ban, Jáva szigetén él, és fel tud ajánlani nekem egy szobát annál a családnál, akiknél akkor lakott. Nagyon érdekes két hónap következett, hollywoodi filmek statisztamunkáit vállaltam el, rengeteget jártam különböző nagy mozik forgatására, mint az Inferno, ami a Da Vinci-kód harmadik része Tom Hanksszel, de dolgoztam Mila Kunissal is. Utólag visszanézve ma már azt látom, a filmes karrieremet építettem, mert láthattam, hogyan rendez Ron Howard egy filmet. Közben persze utaztam is, ekkor jutottam el először Balira. 

Mi az, ami ennyire megragadta a szigetben? 

– Valóban megérintett Bali különleges légköre, amit csak az ért meg igazán, aki megtapasztalta. Az ezeréves hindu templomok, a tradicionális faragott ajtók, a gyönyörű házak, az áldozati adományok. Ahogy kilép az ember az utcára, azonnal megcsapja az orrát a füstölők és a virágok illata, a hangok, a zene, a dzsungel moraja. Ugyanakkor tagadhatatlanul ott van a modern világ is, a forgalom, a rengeteg robogó, a hatalmas szállodák. Ez vegyül a helyi emberek kedvességével és azzal a láthatatlan szellemvilággal, misztikummal, ami belengi az egész szigetet. 

Bali aztán később meghatározta a jövőjét, a munkáját, az egész életét. 

– Miután hazajöttem, teljesen megváltozott a világlátásom, tudtam, hogy nekem még dolgom lesz Balival. Jelentkeztem az ELTE tudománykommunikáció a természettudományokban mesterszakára, itt tanultam meg a dokumentumfilm-készítés és a fotózás alapjait. Később aztán a darmasiswa ösztöndíj keretein belül visszamentem Balira, ahol Denpasarban, az Udayana Egyetemen, nyelv és kultúra szakon hallgattam egy évet. A téli szünet alatt sokat utaztam a környező országokba, eljutottam Kambodzsába, Vietnámba, Szingapúrba, Malajziá­ba és Indonézia különböző területeire. Ez teljesen megváltoztatott, megértettem, hogy mennyire máshogy működik a világ a bolygó másik részén. Nézzük csak azt, hogy itthon ivóvíz folyik a csapból, van szociális hálónk és alapvető bizalmunk az életben, a rendszerben. Indonéziában a hétköznapok sokkal intenzívebbek, a rosszat és a jót is jóval mélyebben éli meg az ember. Ugyanakkor ott olyan szabadságot tudtam megélni, olyan bizalmat és könnyedséget az emberek terén, amire itthon sosem voltam képes. Ma is azt az ars poeticát alkalmazom, hogy mindent megbecsülök, ami Magyarországon jobb, emellett mindent megtanulok és hazahozok, ami pedig Indonéziában. Körforgásban gondolkodom, nem csak a minden jó vagy minden rossz mentén élem a mindennapokat. 

A szigetország a dokumentumfilmes karrierje fontos állomása is lett. Megszületett az Indonézia négy arca című sorozat. Mikor és hogyan készültek a filmek? 

– Két barátommal, Harmincz Ritával és Mátai Andrással határoztuk el, hogy leforgatunk egy négyrészes, törzsekről szóló dokumentumfilm-sorozatot, amit később az OzoneTv vetített le. Négy népcsoportot, négy vidéket mutattunk be, a mentawai és a toroja törzs mellett a tengeri cigányokat és a balinéz embereket. Ez volt az első ilyen típusú munkám, ekkor értettem meg, hogy nekem ez az utam. Ez adta meg a legerősebben azt az élményt, hogy amikor benne vagyok egy folyamatban, és csak arra koncentrálok, nincs fáradtság, nincs éhség, nincs semmi külső tényező, és tudom azt, hogy valami értékeset, maradandót alkotunk. Már maga a forgatás előkészítése is nagy kalandnak ígérkezett: hogyan utazzunk úgy, hogy ne legyen baja az eszközöknek, ne ázzanak el a hajózásokban, a trópusi viharokban, és semmi se vesszen el. Aztán a sarkalatos kérdés az volt, vajon hogyan fogad majd minket a dzsungellakó törzs. 

Milyen volt velük a találkozás? 

– A mentawai csoporttal nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy a mai világban ennyire elcsatoltan is lehet lenni valahol, ahol teljesen lelassul az idő, és átalakul minden. Velük mentünk vadászni, halászni, készítettek nekünk tetoválást kókuszkoromból és cukornádléből. Az ősi napszimbólumukat egész életemen át viselem a testemen. Ez figyelmeztető jel nekem is, hogy afelé haladjak, amire születtem, amiből alkotni tudok és értéket közvetítek. Az életmódjuk belevésődött az én életembe is, hogy az igazán jó élet talán a felfogáson meg a szemléletmódon múlik, és nem a vagyonon, a pénzen. A filmsorozat sikere után folytattuk tovább, ekkor már az állatvédelem felé fordulva megszületett a később több nemzetközi díjat nyert dokumentumfilmünk a thai turizmusban dolgozó elefántokról, Szolgalelkű óriások címmel. 

Legutóbbi nagyobb lélegzetű munkája egy 80 perces dokumentumfilm, Magyar hangja… címmel. Milyen szerepe volt ennek az elkészítésében? 

– Kárpáti György és producertársa, a Vertigo média tulajdonosai kerestek meg azzal, hogy lenne egy ötletük, és rendezőként rám gondoltak. Nagyon megtisztelő volt, hiszen akkor szélesebb körben itthon még nem forgattam. A film a magyar szinkron múltját, jelenét, és talán picit a jövőjét próbálja meg bemutatni, mindezt úgy, hogy a szakma legkiválóbb képviselői mesélnek, onnantól kezdve, hogy miként készül a szinkron, miből fakad a magyarok szinkronimádata, milyen kihívásokat tartogat a szinkronkészítés a színészek és a szakemberek számára. Ez teljesen más műfaj volt, mint amit addig csináltam, de rengeteget tanultam, és mivel a Covid-járvány kitörése miatt egyébként sem tudtam a már megtervezett kolumbiai útra elindulni, hálásan vállaltam el ezt a nagyszabású magyar projektet. Ezután éreztem azt, hogy szeretném jobban átlátni a filmezést, ezért elvégeztem egy rendezői alapszakképzést is, ahol többek között Cserhalmi Györgytől is tanulhattam. Most úgy látom, megint olyan periódusa következik az életemnek, amikor kicsit újra nyakamba tudom venni a világot. 

És ami a munkát illeti? 

– Szerzőtársammal azt szoktuk mondani, tele van a fiók ötletekkel, és bízunk benne, hogy ezek az ötletek aztán párosulni tudnak majd valamilyen finanszírozási formával. A célom mindig is az volt, hogy alkossak, ismeretet terjesszek, hogy újabb és újabb dolgokat mutassak meg csodaszép világunkból, a környezetünkből.